Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 1960-61 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Képzőművészeti Alap Kiadó, Budapest, 1961)

Miklós Róbert: Mikszáth Kálmán horpácsi fundusa

Szendehely—Nőtics—Rétság — közlekedtek már évszázadok óta, le-leereszkedve hegyeik közül a pesti vásárra ; Vácig fogaton, onnan Pestig vasúton, régebben hajón. Az idő nemigen kedvezett, napok óta esett. Szendehelynél már benn jártak az igazi, hamisítatlan nógrádi tájban. Guggoló falvak, apró udvarházak világa volt ez, tele a lélegző tavaszi föld és a rengeteg erdő illatával. Mire a két kocsi a horpácsi udvarra befordult, a szél is szétkergette a tavaszi fellegeket, és Mikszáth is úgy érezte, mintha csak most iktatták volna be törvényesen birtokába. „Megtaláltam mindazt — idézi Mikszáthné férje szavait —. amire vágytam. Ezek a gerendás, alacsony szobák, a kistáblájú ablakok, a kandalló, melybe a nyitott kéményen át a szél be-bedudorász, mind-mind gyermekkoromra emlékeztetnek. Mi is, ismerőseink is, ahová névnapokra vendégségekbe jártunk, mind ilyen házakban laktunk." A gyermekkori emlékeken, a haj dani falusi Magyarországon kívül Mikszáth még valami mást is talált itt Horpácson : egy darab kisvilágot, amelyet még nem mérgezett meg a kapitalista fejlődés egyre nehezebben elviselhető légköre. Mikszáth közismert romantikus antikapitalizmusa, amely a szükségszerűen pusztuló régi mellett alig, vagy egyáltalán nem ismerte fel még csírájában sem a keletkező újat, ebben a gazdaságilag és társadalmilag elmaradt nógrádi tájban vélte megtalálni vágyai idilli világát. Es a táj valóban mintha Mikszáth kívánságára termett volna. A falu feletti fennsíkról messzire ellátni ; jó időben keletről a középkori szandai vár romjai, északkeletről a Balassák sasfészke, Kékkő vára és nem messze a szomszédos Nagyoroszi felett a drégelyi rom tekint a páratlan szépségű völgy katlanba. „Szóval pompás kis falu ez — írja még ennek az évnek októberében —, a drégelyi várrom alatt. Szondy két apródja az én rétemen kergette a lepkéket s az én cserebogaraim őseiből csinálta a malmocskákat. Egy völgy katlanban van elbújva az egész falucska, eltakarva a világtól hatalmas hegyek rámája által. Vasút nem vezet ide, még országút vagy megyei út sem, postája nincs, telegráfja még kevésbé, a dűlőutakat is gyep és laboda veri fel. Minden úgy van még itt, ahogy Ali basa hagyta, mikor innen eltakarodott." És Mikszáth gondoskodott is arról, hogy ez a táj olyan maradjon, mint mikor Ali basa innen kitakarodott. Hieronymi Károly kereskedelemügyi miniszter korában azzal akart az írónak kedveskedni, hogy a vác—balassagyarmati vonalon, Nagyoroszi határában — a horpácsi határhoz a legközelebb — vasúti állomást szándékozott építtetni ; Mikszáth csak nagy üggyel-bajjal tudta a szívességet elhárítani. Tartott barátai, választói, tisztelői zaklatásától. A mai vasútállomás is csak az író halála után épült fel. Az első horpácsi kirándulás legnagyobb élménye a kert és a birtok megtekintése volt. Gere Mihály, néhai Szontágh Pál öreg inasa, akit Mikszáthék „leltárilag" vettek át a fundussal együtt, vezette végig az új gazdát immár jogos birodalmában. Mikszáthot azonban most sem annyira a földek, mint inkább a fák érdekelték. Közvetlenül a kúria előtt két óriási kőrisfa állott, a „bácsika" és a „nénike". Még Szontágh Pál apja. István ültette azokat, amikor hazahozta ifjú feleségét Veress Annát — anyai ágon Mikszáth rokonát—, úgy kilencven esztendővel ezelőtt. Közvetlenül a ház bal sarkánál hatalmas sudár jegenye, az „őrkatona" meredezett az égnek. Odébb, egy kissé feljebb a kertben, négy nagy gesztenyefára találtak. A legnagyobb öröm mégis akkor érte, amikor azt a terebélyes nyárfát pillantotta meg, melynek árnyékában akár ötven ember is hűsölhetett. Mikszáth csendesen bevallotta, ha ezt előbb tudja, többet is fizetett volna Szontágh Antalnak. De nemcsak a kert fáit szerette meg nagyon. Nem messze a berki út mentén, a patak partján két egymásba hajlott iker-hársra bukkant. Éppen így képzelte el vagy tizenöt esztendővel azelőtt a testvér-fákat, amikor a Komposszesszor-fák című elbeszélését írta. Se azelőtt, se azóta nem látott hasonlót. Ügy érezte, mintha a lelke előre idejött volna.