Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 1960-61 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Képzőművészeti Alap Kiadó, Budapest, 1961)

Miklós Róbert: Mikszáth Kálmán horpácsi fundusa

IFJ. MIKSZÁTH KÁLMÁN TERVE tartoztak. Mikszáth erre nem is gondolt, ő csak az őspark hatalmas fáit, a parkon átfolyó ezüstpatakot, na meg az udvaron totyogó két láncos barnamedvét látta meg az egész birtokból. Aztán jártak Esztergom mellett egy kis faluban, ahol egy igen rendezett, takaros kis birtokot vásárolhattak volna. Kitűnő földek, gondozott rétek tartoztak a ,,dominium"-hoz. Gazdája büszkén vallotta, akárcsak Balóthi, hogy „ősfoglalás", és még soha más család kezében nem volt. Mikszáth igen nagy kedvet érzett megvételére. A kert vége azonban a Dunára rúgott, és ezért esett kútba a vásár. A Duna közelsége és Berci-fiam vállalkozó kedve hirtelen aggodalommal töltötték el az amúgy is állandó rettegésben élő atyát, aki élete végéig nem tudta kiheverni a rettentő csapást, hogy két gyermekét, 1873-ban a párnapos Kálmánkát, 1890-ben a négyesztendős Jánoskát kellett eltemetnie. Felutaztak aztán Nyitrába is, ahol Mikszáth juhászatot szeretett volna létesíteni, persze megint minden különösebb gazdasági megfontolás nélkül, csak mert hát nagyon szerette a bárányokat és apja juhászának ugyancsak juhász-fiát. 1903 nyarán Aszód környékén kerestek birtokot, míg végre 1904 novemberében, szinte egyik óráról a másikra, csak úgy látatlanban megvette Mikszáth a horpácsi ,,skvarká"-t. A dolog pedig úgy történt, hogy 1904 június 14-én nyolvcannégy esztendős korában meghalt Madách Imre egyetlen meghitt barátja, Szontágh Pál, akinek a múlt század elején épült földszintes kúriáját a hozzátartozó bérbeadott földekkel együtt Pesten élő unokaöccse, Szontágh Antal örökölte. Mikszáth vagy negyedfél évtizede járt arra még édesapjával, mikor egyszer-másszor meglátogatták az öregurat. Van ebben valami megható, hogy annyi keresgélés, hiábavaló fáradozás után Mikszáth Kálmán éppen Szontágh Pál parányi birtokában lelte meg utolsó menedékét, kedvtelését, örömét.