Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 1960-61 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Képzőművészeti Alap Kiadó, Budapest, 1961)

Miklós Róbert: Mikszáth Kálmán horpácsi fundusa

Szontágh Pál maga is megtestesült mikszáthi figura volt a szó nemesebbik értelmében. Egy letűnt világ utolsó mohikánja, az az úr, aki még nem járatta le magát — ahogy annak idején a Vasárnapi Űjság nekrológjának névtelen írója mondotta. Apró termetű, sasarcú, eleven emberke, akit életének legnagyobb és egész jellemére kiható élményei, emberi magatartásának alapvető vonásai még a reformkorhoz kapcsolnak. Nagyszerű modorával és klasszikus műveltségével mindenkit lekötelezett, valóságos renaissance-gavallér volt, de sohasem szertelen, mindig mértéktartó. Számtalan anekdotát ismert, és mindenki szerette kedves, táblabíró humoráért (a skizt következetesen közéletünk kimagasló egyéniségének nevezte). Mind a politikában, mind az irodalomban dilettáns volt, véleményét klasszikus formájú epigrammákban pattogta el. Madáchcsal még a pesti egyetemen kötött holtig tartó mély és termékeny barátságot. Öreg korára Horpácsra húzódott, földjeit bérbeadta, és magányosan, mindenkit túlélve (negyven esztendővel élte túl nálánál fiatalabb nagy barátját) bölcsen szemlélte a változékony időket. Amikor meghalt, nem halálhírén döbbentek meg, hanem azon, hogy még mindig élt ; a fiatalabb nemzedék már nem is ismerte. Szontágh Pál birtoka csak amolyan „skvarka"-szerű dominiumocska-számba ment. Skvarka a szlovák köznyelvben egyszerűen tepertőt jelent, de a felvidéki kisurak nyelvén afféle bocskoros nemesi kisbirtokot is. Megélni éppen meg lehet belőle, de a vételnél talán ez érdekelte Mikszáth Kálmánt a legkevésbé. Különben is az ..információk", legalábbis Mikszáth számára, igen előnyösek voltak, mert volt a birtokon egy nagy fa, amely alatt Rákóczi is ült. Igaz, sok ilyen fa van az országban, több is, mint amennyi alatt a fejedelem ülhetett, de hát az író higgyen a TFJ. MIKSZÁTH KÄLMÄX TERVE