Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 1960-61 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Képzőművészeti Alap Kiadó, Budapest, 1961)
Mezősi Károly: „A jó öreg kocsmáros" fiatalabb árendás és kocsmabérlő korában
A nem is olyan régen, 5 évvel ezelőtt még nagybérlő, „Principális Arendator" s jómódú Petrovits István szabadszállási s egyben kiskunsági bérlői tevékenysége tehát a fentebb leírt kis pusztai csárda bérletével ért véget. A bukás után már nem volt maradása a Kiskunságban, ahol családjával két évtizedig anyagi jólétben, boldogan élt. A Kiskunságon kívüli kis helységekben szerény bérletekkel próbálta családja számára a legszükségesebbeket biztosítani, de már hiába „Fáradoz napestig", már a reményét is elveszítette, hogy sorsa jobbra fordulhat. E tanulmány adatközlései alapján azt az életrajzi képet, az irodalomtörténetben hirdetett és köztudatba átment ismeretet, hogy Petőfi atyja mészáros volt, úgy kell korrigálnunk, hogy csak a mestersége volt az, de amint vagyonosodott, mesterségével felhagyott, s foglalkozása a bériőség, árendátorság lett. Mind nagyobb vállalkozásokba fogott, s nyilvánvalóan eközben szerzett vagyona bátorította fel arra, hogy 1830-tól kezdve korábbi bérleteihez viszonyítva is szokatlanul nagy évi összegű beneficiumokat, közjövedelmeket vett bérbe. Lényegében most már a pénzét, tőkéjét forgatta, olyan korban, amikor Magyarországon a hitelélet még egészen szervezetlen, bizonytalan volt, a „hitetlen emberek csalása" és az uzsora könnyen „jégre vihette" azt, aki nem volt elég elővigyázatos. Ahogyan Petőfi „becsületes lelkű, igaz" édesapját verseiben megrajzolta, aki hiszékenységének lett az „áldozatja" (István öcsémhez), azt mutatja, hogy Petrovits István kora lassan Magyarországon is fejlődésnek induló polgári társadalmában a „polgári erényt" igyekezett megvalósítani. Nem mintha ilyen társadalmi célkitűzés felé tudatosan törekedett volna, hanem azért, mert ez volt jellemének az alapja. Fia is ilyennek mutatta őt be. S ha a fentebb ismertetett adatokban, Petrovits István árendátori tevékenységében találkoztunk is olyan vonásokkal, amelyek a kistőkés haszonbérlő kíméletlen fellépését mutatják kisemberekkel szemben, a maga jövedelmének biztosítása érdekében, erre magyarázatot találunk abban, hogy az árendátor feje felett mindig ott lebegett a bukás réme, ha a bérletből megfelelő jövedelmet nem tud biztosítani. Hisz a haszonbér megfizetésének „securitására", biztosítékul mindenét, egész vagyonát lekötötte. A kötelezettség pedig nem is rövid időre, hanem általában hároméves bérleti időszakokra vonatkozott. A magyarországi kapitalizmus kezdeti szakaszában a pénzes vállalkozások gyakori következménye volt a bukás. Ezt a sorsot Petrovits István sem kerülte el. Bármennyire hitt is a maga igazában : pere megjárhatta a jászkun kerületek legfelső igazságügyi fórumát és a királyi „trónust" is, védelmet és jogorvoslatot nem kapott. Petrovits István végül is tönkrement, koldusbotra jutott abban a gazdasági és társadalmi rendszerben, amelyik egy ideig boldogulását, felemelkedését is biztosította, lehetővé tette. A kocsma, csárda, az ott megforduló emberek, apja bérlői tevékenysége folytán, Petőfit már gyermekkorától változatos élményekkel gazdagították. Itt kerülhetett legközelebb a nép egyszerű fiaihoz, hallhatta a költészetére is olyan nagy hatással volt népdalokat. S amikor pl. PetőfLaz Alföldről írt, egyik legszebb költeményében a múlt felé fordult, „képzeletével" romjaiból is felépítette a csárdát, sorban megjelentette jellegzetes embereit : a vándorlólegényt, szegénylegényt, üveges zsidót, drótostótot, a vén csapiárt, szép csapiamét és a hamis diákot, tulajdonképpen gyermekkori emlékeit kellett felidéznie.
