Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 1960-61 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Képzőművészeti Alap Kiadó, Budapest, 1961)

Miklós Róbert: Mikszáth Kálmán horpácsi fundusa

MIKSZÁTH MIKLÓS RÓBERT KÁLMÁN HORPÁCSI FUNDUSA „Amint közeledik az idő, hogy apáimhoz kell mennem, úgy nő bennem a vágy életmódjukat is fölvenni. Ebben a vágyódásban szemeltem ki magamnak a horpácsi birtokot." így vallott a megfáradt ember élete alkonyán — 1905 őszén —, amikor évtizedek óta dédelgetett tervét végre megvalósíthatta. Mikszáth Kálmánnak ez idő tájt már nemigen voltak illúziói. Pártjának, a szabadelvű pártnak 1905-ös választási kudarca, a darabont-kormány, majd a koalíció mennydörgő hazafiassága mögé bújtatott politikai komédia nem sok újat jelentettek számára, hisz már 1901ben leírta a következő sorokat : ,,Ami magát a liberalizmust illeti, az már akkor is furcsa volt. Parádés gúnya, mint a francia bírák talárja, amit az ülésekre felhúznak, de a tárgyalási terem küszöbén túl levetnek. Liberalizmus csak a konferenciákon van, azon túl senki sem veszi azt komolyan." Ami örömet még a politikai életben talált — értsük ezen inkább a társasági életet, a klubot, az István-szálló különszobáját —, az már-már olyan volt mint a karácsonyra eltett meszelt dinnye. Dinnye az, de mégsem az igazi. Egyre ritkábban járt társaságba, kerülte a politikai vacsorákat, és szívesebben időzött azokkal, akik a nemzeti múlt hősi epizódjait idézték fel, mint Takáts Sándor vagy Horánszky Lajos. Amióta a t. Ház a Sándor utcai szerény palotából a Duna partjára költözött, oda sem ment szívesen. Ott a falak voltak malterból — mondta —, itt a politika. Olyannak tűnt neki az új országháza, mint valami kacsalábon forgó tündérkastély, amely csak azért nem forog kacsalábon, mert ha mindenáron valami lábon forogna, akkor az a kétfejű sas lába volna. Mindenképpen szabadulni akart a fővárostól, mégha csak az esztendő egy bizonyos szakaszára is. Nem érezte jól magát a világvárossá dagadt Budapesten, mely éppen azokban az évtizedekben, szinte a szeme láttára vetkezte le még a reformkorból öröklött provinciális báját, hogy helyette talmi cifraságokkal, a magyar századvég hazug illúzióival ékeskedjék. Idegen lett a kapitalista Budapesten, mert míg ő „szerény kis pennájával szántogatta ki a garasokat, melyek vágyai, egy kis birtok megvétele felé vitték — írja emlékezéseiben felesége, Mauks Ilona —, addig barátai gyorsvonat sebességgel robogtak előre". Egészséggel, temperamentummal, életmóddal sem bírta már nagyon a városi, kiváltképpen a nagyvárosi élettel járó kényelmetlenségeket. Mindennapi munkájában elvbarátai és választói, a szerkesztők és a kiadók gyakran megzavarták, és még Mauks Ilona példátlan önfeláldozása, gyakran határozott szigora sem volt elegendő ahhoz, hogy az alkotáshoz szükséges nyugalmat biztosíthassa. Pedig Mikszáth Kálmán éppen ezekben az esztendőkben akart sokat, nagyon sokat alkotni. Tudta, hogy még temérdek mondanivalója van egy világról, amely visszavonhatatlanul és megfellebbezhetetlenül elsüllyedt, mert a „kadaver az élő világba nem való". A munkához pedig nyugalomra volt szüksége. „Kellett nekem olyan hely — írja ugyancsak 1905 vége felé —, melyről csak én