Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 1960-61 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Képzőművészeti Alap Kiadó, Budapest, 1961)
Baróti Dezső: A XVIII. század ízléséről
arról van szó, hogy a magyar irodalom rokokóját keresik rossz helyen, amikor azt valahol Csokonai táján akarják megtalálni. Egyéb megfontolások mellett a képzőművészeti analógiák is arra bátorítanak, hogy a magyar irodalmi rokokót is próbáljuk meg korábbi időpontra lokalizálni. Valóban nem is lenne nehéz megmutatnunk, hogy például már az 1770-es évek előtti hazai egyházi irodalom számos analógiát mutat a képzőművészet rokokó irányban meggyorsult fejlődésével. A folyamat stílustörténeti jelentőségét s a világi irodalomra való bizonyos hatását is könnyű lenne megmutatni. Erre egyébként már történtek is utalások. ,,E kor alkonyodó égboltja alatt szabadul fel új határokra, lehetőségekre a magyar líra, kerül európai síkba az elbeszélőpróza, teregeti szét látványosságait a nemzetközi iskoladráma. . ." 20 Az egyházi irodalomban a barokk világkép bomlása többek közt a világias regényesség megjelenésében figyelhető meg, ami magától értetődően a stílus gáláns cifraságaival jár együtt. Hasonló jelenségeket látunk az iskoladráma területén. A század közepétől gyakran még a jezsuita iskoladrámák hősi pátosza is a balett könnyebb lépéseiben kezd feloldódni, 21 a közjátékok pedig egyre általánosabban a realisztikus, életképszerű jelenetek felé fordulnak, s úgy látszik, a vásári színjátékok népies-rokokó figurái is megjelennek az eredetileg vallásos épülés céljaira emelt színpadokon. 22 Mindez természetesen stílusukra is kihat. Irodalomtörténetírásunk ezt a sokszor elegánsan csillogó-villogó, néha pedig provinciálisán terjengős és mesterkedő világot általános összefüggéseiben még alig vizsgálta. Bomladozó dekadens világ ez, amit eddig talán csak azért nem akartak rokokónak nevezni, mert a fogalomhoz, mint láttuk, talán túlságosan is odaképzelték a versailles-i eleganciát, pedig a magyar feudalizmus bomlási tünetei között, nemzeti udvar hiányában, nem épp az udvaros kényeskedés hiánya a legfeltűnőbb. Mindenesetre közelebb maradunk a hazai valósághoz, ha az itthoni főurak és módos nemesség provinciálisabb megnyilatkozásai felé irányítjuk tekintetünket. Ilyen provinciális jelenség például Amadé László. Legutóbbi méltatója a magyar barokk kiemelkedő lírikusának nevezte. 23 Ha egyáltalán barokk még ez a költészet, akkor is nagyon dekadens, nagyon szétomló. Amadé verseiből kiolvasható laza szerelemkoncepció, és a rokokó által mindenütt bőven kizsákmányolt gáláns hagyományoktól is befolyásolt, cifrázott, mesterkedő strófái azonban mégis inkább a magyar rokokó jellegzetes képviselőjévé teszi ezt a kor könnyű műfajában valóban jeleskedő, egyébként embernek is könnyű fajsúlyú dilettánst, aki talán nem is annyira eredeti költő, mint általában hiszik. Fejlődéstörténeti helye sem eléggé tisztázott még. Nyitott kérdés például az, hogy vajon valóban ő hatott-e a XVIII. század énekeskönyveiben gyakori ,,Amade-típusú" dalokra, vagy pedig, divatos olasz dalokra is emlékezve, egyszerűen csak a szájról szájra terjedő énekek közhelyeit komponálja össze. 24 Egyelőre talán még a neve alatt számon tartott dalok egy részének szerzősége is kétséges. A XVIII. század énekköltészetének stílusrétegeit addig nem is láthatjuk világosan, amíg a legszükségesebb anyaggyűjtést és szövegkritikai munkát nem végezzük el. Annyi azonban mégis bizonyosnak látszik, hogy a főúri dalköltészet utolsó állomását jelentő Amade-féle daltípus, később, ha lehet, még tovább züllik, mesterkedő 20 TROSTLER JÓZSEF : Mesenyornok a XVIII. század magyar irodalmában. Magyar Nyelvőr, 1927. 21 B. EGEY KLARA : Tánc és pantomim iskoladrámáinkban. Tánctudományi Tanulmányok, 1959 — 60. (Szerkesztette Dienes Gedeon és Morvay Péter.) 22 DÖMÖTÖR TEKLA : Népies színjátszó hagyományaink és az iskoladráma. Az ELTE Bölcsészettudományi Karának Evkönyve. 1952—53. 23 GÁLOS REZSŐ : Báró Amadé László. Pécs, 1936. 24 VARGA IMRE : Amade-versek kéziratos énekeskönyveinkben. Irodalomtörténeti Közlemények, 1958. 325. 1.
