Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 1960-61 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Képzőművészeti Alap Kiadó, Budapest, 1961)
Baróti Dezső: A XVIII. század ízléséről
deákok, versfaragó kántorok martaléka, a vidéki nemesi élet bomlásának kísérőzenéje lesz, hogy végül majd a rokokó iparművészeti tárgyak egyik-másik motívumához hasonlóan valami folklorizálódjék is belőle. A XVIII. század magyar dalköltészetének másik, Amadénál sokkal jelentősebb képviselője, Faludi Ferenc egyes vonatkozásaival még ahhoz a folyamathoz kapcsolódik, melyet az egyházi művészet kezdődő elvilágiasodásának neveztünk. A „Szüzek, ifjak. . ." kezdetű népszerűvé vált templomi énekét is úgy jellemezhetnénk, hogy benne már inkább a világias-emberies részvét csendes, rokokós érzelmességével. mint a barokk vallásosság szenvedélyes pátoszával fordul a Megváltó szenvedései felé. Az „Istenes jóságra és szerencsés boldog életre oktató" erkölcstani művei valamiképp szintén homocentrikus gondolkozás felé mutatnak. Kellemes színeik, halkan muzsikáló ritmusaik mintha azt árulnák el, hogy írójuktól sem idegenek azok az „édes mulatságok", melyeket egyébként lelkiismeretesen korhol. Bizonyára akadt is jó néhány olyan olvasó, aki ezeket a szépen megírt könyveket nem azért vette kezébe, hogy istenes jóságot tanuljon, hanem azért, hogy a bennük részletesen leírt elegáns viselkedés csínjait-bínjait, esetleg épp a párizsi divatot és a „toaletta asztal" berendezését ismerje meg : Lássuk múló félben (csak Angliáról beszélvén) mint kezdik s végzik a napot a dámák. Legbizonyosabb hírét hallottam, hogy délelőtt három órával, nem is előbb, lábheggyel igen csendesen belépik asszonyához a komornáleány, ordere szerint. És legislegelőször leporozván a tükröket, felfedi a toaletta asztalt s annak módja szerint minden eszközit, és szükséges készületit gondosan, okosan elintézi. Rendre rakván a sűrű és hajválasztó fősüket, melléjek a vendéghajat s hajport. Amoda a pézsmaszelencéket, szagokat, essentiákat, a könnyen habzó francia szappanokat. Ellenében a függőket, nyakszorító gyöngyöket, pereceket, reszketőket, seregével a foglaló és gombos tőcséket, sok iskatulákat a fekete musch formákkal. Temérdek sok gyolcs, bub, csipke, fejér és minden színű készületekkel egyetemben. Azonban minthogy már közel ásít a nagyságos asszony, hátrább áll a leányzó, s előbb nyomódik nagy pompával a madame ! A tükörrel mint valamely idegen istennel kezdi tanácsát egészségéről, szépségéről : tudniillik hízott-e, apadott-e ez éjjel? Gyül-e vagy oszlik arcáján, ajakin a piros? Tisztán maradtak-e szemei? Inog-e valamelyik fogacskája? Azután simítja homlokát, tépi szemöldökit, lefelé orrát, hátra szoktatja füleit. E meglévén, lassan-lassan kigombolítja sok papiros csigákra kínzott hajait, ad numerum : hol eresztett, hol pediglen picin gömbölyű fürtökre osztja. Gyengén megjárván fősükkel, izibe reá másod magával mind a két kézzel hozzá fog a fejporozáshoz ; ezt mind addig űzi győzi, amíg az egész szoba teli telik ködével ; nem mutatnak a tükrök, s maga csaknem megfullad belé. Aztán egyet a párnás széken (canape), mert más izzasztó gond vagyon előtte, tudniillik a bub ! . . . 2ä Faludi erkölcsöt tanító könyveit akár a rokokó templomok belső berendezéséhez hasonlíthatjuk, a sok könnyedén csillogó dísz itt is, ott is elkápráztatja a szemünket, s az Ég keresése helyett földi szépségek csodálatába ringat. Ismeretes, hogy Faludi valláserkölcsi munkái idegenből készült átdolgozások. De talán azt is meg lehetne mutatni, hogy a mintái között szereplő angol William Darell írásainak például valamiképp köze volt a „good nature, good humour" rózsaszínű életszemléletéhez, a „keep smiling" XVIII. századi őséhez, mely derűs optimizmussal akarja túlkacagni a XVII. század tragikus életérzését. Ez az Isten csupa jóság, csupa béke, aki nem tüzes villámok közt, büntetésre készen jelenik meg az emberek előtt, mint Zrínyi vagy Pascal Istene, hanem atyai szeretettel ölelget mindenkit s — hogy Faludi magyar szavaival folytassuk „olly könnyű terhet tett vállainkra, hogy akármely akaratos kényesség sem neheztelhet iránta. Nem kíván egyebet tőlünk, hanem szeressük, és szavát fogadjuk, ki ne szeretné pedig azt a kimondhatatlan szépségét, s melyre tekinteni teljes boldogság? ..." E mosolygó vallásossághoz, 25 Istenes jóságra és szerencsés boldog életre oktatott Nemes Asszony. (Faludi minden munkái. Pest, 1851.)
