Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 1960-61 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Képzőművészeti Alap Kiadó, Budapest, 1961)
Baróti Dezső: A XVIII. század ízléséről
züllését, a rokokóvá való eltorzulását, a „renaissance-barokk kultúrkör" elegáns haláltáncát látták benne. A kérdés ilyen felfogása azonban csak akkor lenne elfogadható, ha a középkort követő európai művelődésnek csak néhány, már a maga idejében sem leglényegesebb megnyilatkozására, az egyházi és az udvari művelődésre gondolnánk, és teljes mértékben megfeledkeznénk arról, hogy épp a renaissancetól kedve a polgári forradalmak felé vezető új világkép friss lendülete is jelentkezik. Épp ez a friss lendület fogalmazódik meg a felvilágosodással egy időben feltörő új művészetben és irodalomban, ez keresi a maga adéquat stílusát is. A renaissance és a „világosság" új, XVIII. századi művészete és irodalma között egyébként is annyi rokonságot találunk, hogy összehasonlításuk szinte önként kínálkozik. Régebben, amikor még az arisztokratikus rokokót helyezték a kor művelődésének középpontjába, ez az összehasonlítás mindenben a XVIII. század rovására történt, pedig szinte fölösleges is kimondani, hogy az új század irodalmán és művészetén újra a sötétségen áthaladó fény demokratikus sugara tör át. Általában ismeretes, hogy a XVIII. század első évtizedeitől kezdve a művészi témák köre állandóan gazdagodik, színesedik és bensőségesebbé válik, olyannyira, hogy szinte már a külső jelentéktelenség, igénytelenség is felmagasztosul, a szépség hordozója lesz. A vallásos témák csaknem teljesen eltűnnek, helyüket a földi boldogság keresésének felvilágosult megfogalmazásai és az élet realisztikus megfigyelésének kifejezései, a pszichológiai irányban elmélyített portré bensőségessége, a kisemberek világának bemutatására is alkalmas genre-képek, a csendéletek deríís életöröme, a változatos szerelmi jelenetek foglalják el. A mitológia elveszti patetikus szerepét, ez is emberibbé, földiesebbé válik, hogy azután a travesztiák kacagása közben haljon örök halált. A stílustörténet nyelvén szólva lényegében véve arról az ízlésváltozásról van szó, mely ,,1730—1740 táján már „elavultnak" tüntette fel Bach és kortársai hosszan kígyózó, végtelen fonalakban szövődő dallamvonalait, és az apróbb, zártabb, szimmetrikusan tagolt rokokó melódiát állította helyükbe ; az a fordulat, melytől mai európai zeneérzékünk datálható. A nyugati prózában ez az időszak, mely a latinos, rétori körmondatokat, Bellarmin, Bossuet, Bourdaloue nagy gondolatritmusait rövidebb hullámú, aprólékosabb lüktetéssel helyettesíti, mely a felvilágosodottság korának józan és világos írás- és beszédideálját állítja fel. főleg Lesage, Fontenelle, Hamilton és Montesquieu müvei óta." 10 A kérdésnek az a kitűnő magvar vizsgálója, akitől ezt a magvas összefoglalást idéztük a szóban levő jelenséget ugyan rokokónak nevezi, de más szóval bár, mégis arra a történeti folyamatra utal, melyet az előbbiekben épp elhatároltunk attól. Magát az elhatárolást semmiképp sem szabad iskolás merevséggel értelmeznünk. A dekadens rokokót és a felvilágosodás korának frissebb, realisztikusabb stílusirányát sok, bonyolultan egymásbafonódó kapcsolat fűzi össze, ami természetes is, hiszen mindkettő közös társadalmi talajon, a bomló feudalizmus talaján jön létre. Azt, hogy a XVIII. században mi a még feudális és mi a már polgári, azt puszta stílustörténeti elemzéssel nem is mindig lehet eldönteni. Előfordul például, hogy a régi, idejétmúlt formában új tartalom kezd megfogalmazódni, de az is, hogy a régi, legalább bizonyos mértékig kisajátítja magának az új formát. A stílus és a világnézet összefüggése kétségtelen, de a tiszta típusok meglehetősen ritkák, számtalan változat és határeset képzelhető el. A rokokó fogalma körüli szellemtörténeti játékokat is nem kismértékben épp ez a körülmény teszi, legalább első látszatra, megejtővé. Ha csak a formai elnevezésre szorítkozunk, akkor mindaz, amit a XVIII. század új stílusáról mondtunk, a hagyományos rokokódefiníció egy részébe is beleszorítható. A kisemberek világának felfedezését, a hét10 SZABOLCSI BENCE : Vers- és dallamemlék Mikes „Törökországi levelei"-ben. A „Vers és dallam" c. kötetben. Bp., 1959.
