Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 1960-61 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Képzőművészeti Alap Kiadó, Budapest, 1961)
Julow Viktor: Kosztolányi ismeretlen ifjúkori kézirata
retet, modernet, „igazán kiváló költői egyéniség"-et ünnepli, sőt vele és Descartes c. versével kapcsolatban „imponáló nagyság"-ot, sőt „lángelmé"-t emleget. Madai Gyula valóban nem volt tehetségtelen ; verseit, különösen ifjúkori verseit kitűnő formaérzék, könnyedség, gyakran frisseség, fordulatainak szellemességében bizonyos eredetiség jellemzi. Mindaz azonban, amit írt, sem tartalmában, sem formájában nem lépi túl a századforduló akadémikus-konzervatív költészetének színvonalát. Utóbb közéleti karriert futott be, tankerületi főigazgató és országgyűlési képviselő lett, s a költészetet csak úri kedvtelésként művelte. Ha leszámítjuk is az önképzőkörösdi pszichológiáját, az ifjú titánok hajlamát egymás teljesítményeinek kölcsönös túlbecsülésére, s a már nyomdafestéket látott idősebb diák-poétának a literátor „gólya" előtt természetes tekintélyét, kétségtelen látszik, hogy a Descartes c, alapjában jelentéktelen — a híres tételnek csaknem közhelyszerű visszafordítására épülő — vers erős hatással volt az akkor már nagy olvasottságú, a modern külföldi irodalomban is verzátus ifjú Kosztolányira. Az okot abban kereshetjük, hogy a vers alkalmat adott, vagy inkább : ürügyül szolgált neki, hogy bizonyos filozófiai és esztétikai nézeteit igazolva láthassa. Az, ami leginkább megfoghatta ebben a versben, annak antiracionalista kicsengése, a descartes-i „gőgös emberdicsőítő szózat devalválása", noha ez Madainál távolról sem filozófiai mélységgel, hanem csak ad hoc ötletként jelentkezik. Kosztolányit viszont — amint éppen ebből az írásából kiderül — már ekkor megérintette a polgári irracionalizmus hatása, így elsősorban a Brandesé, akit „az esztétikai tudás fejedelmének" nevez, s akire a modern irodalmi kritika normáit alapozza, hogy aztán ezekhez a normákhoz (intuitív beleélés követelménye, a szubjektív tetszés mint fő kritérium, „az obiectív igazság utópiájáról" való lemondás) impresszionisztikus kritikai gyakorlatában lényegében egész életén át hű maradjon. Nem érdektelen a szabadgondolkodó, szektaalapító Bruno Willére való hivatkozása sem. Ennek a harmadrangú író-filozófusnak az eszméi, mint levelezésükből kitűnik, meglehetősen sűrűn foglalkoztatták az ifjú Babitsot és Kosztolányit (bár az utóbbi hamarosan „megelégeli"). 3 Mindenesetre érdemes volna alaposabban megvizsgálni, hogy a létezőknek az egyetemes szeretetben való testvériesülését hirdető, pantheisztikus Wille-féle filozófia nem járult-e hozzá — éppen mivel legfogékonyabb éveiben találkozott vele — Kosztolányi sajátos, az egyetemes részvét érzésén alapuló humanizmusának kialakulásához. A bírálat félreérthetetlenül és tudatosan a l'art pour Fart alapján áll : kiutasítja a költészetből a „pártzászlók lobogását", „az irányköltészet unalmas tirádáit". Ez a l'art pour l'art egyúttal arisztokratikus színezetű : a költő óriás, akinek „a politikai zűrzavarok hangjai . . . térdéig hatolnak fel ; a kenyértusák éhségordításai csak finoman átszűrődve jutnak fülébe". íme, a tizennyolc éves Kosztolányiban már kialakultak esztétikájának életreszóló alapelvei. DESCARTES írta s az E. K. irodalmi szakosztályának 1903 október havában tartott ülésén felolvasta : Madai Gyula Dekárt óráról ballagok haza, Körűi csapong az utcanép zaja, Sóhaj meg hűhó, zagyva életlárma 3 Babits—Juhász—Kosztolányi levelezése. 9, 12, 40, 245. 1.
