Vargha Balázs szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 1959 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Képzőművészeti Alap Kiadó, Budapest, 1959)

Egri Péter: Az adott világ varázsainak mérnöke

hozna, álomban járna. (Vö. az egyik szövegváltozatnak negatív voltában is árulkodó bizonyítékát: „Ne bántsatok, én nem álmodok, — csak egy kicsit halkabban élek.") A vers némiképp a Megfáradt ember-rel rokon, de hangulata zártabb, zenéje dalszerűbb. Befejezése, mely egyben magyarázata is, az új, a jobb után magányosan vágyakozó A kozmosz éneké-t juttatja eszünkbe. („Egy télestén a földet csöndesen — betakarta a fáradtság, a szent — az én szavammal együtt, hisz az is — végtelen hideg világban kereng.") Erős hangulat közössége fűzi össze A csapat (1926), A rák (1926), s a Kovács (1926) című három szürrealista-expresszionista szabad-verset. Az ezüst mindháromban a tisztaság és a gyengédség színe: Erősek is a férfiak, vállukon jólcsinált csákány, hegye úgy mozog, mint az inga, lépésre mozdul, figyelik jól az aggastyánok s közben-közben leülnek a nagy, fehér kövekre, azok meg csöndben fölemelkednek, szállnak lassan előre, míg ezüst fejük is ráhajtják, aztán jönnek a friss halottak, átlátszók ők még, mint az ablak, alvó fehér hal lebeg a törzsük közepén. . . — ilyen tisztán vonult a jövőnek látomássá vékonyodó csapata arra, amerre piros madarak röpültek, „énekelnek a karcsú széllel, mely a port magasba dobja, — rajta átcsillognak zuhogó — és frissen fakadt nagy, tömör vizek." (A csapat.) A rák — „pirosságát legjobban te érted" — vízalatti világa ugyanilyen kristályosan áttetsző és tiszta, benne Nagy, ezüst halak árnyéka suhan a korállok fölött, elhozzák nékem barnuló szined, gyönge fövényen lebeg tova, megérinti a fáradt csigákat s azok csöndesen elalusznak. A halak ezüstje összecsillan „a medúzák átlátszó világosságaval," „a tiszta víz. .. csillog"-ásával, „a sugaraknak" felnyújtott „kis beteg csillag"-nak s a rák hátán fénylő „kék virágállat"-nak fényével, s „a legfehérebb kavics" tisztaságával, hangjában a rák ollóinak képzelt csettegése hangzik, melynek nyomán „csengő karikák röpülnek föl a tiszta vízben." (A rák) —; „megcsendül a szépség, mint a kovács üllője, mint" ... a dalolok szíve. Ez a legkékebb tavon él, ahol a halak vert ezüst lelke nyugszik, Te vagy a kovács és kikalapálod a virágokat. (Kovács) (Vö. „Győzni olyan szép, mint a virág :" Ezüst élet ; „Csak ami lesz, az a virág Eszmélet.) Ezekben a versekben az ezüst belső ellentmondások nélkül, engedelmesen simult színének, fényének, hangjának kiegyensúlyozottságával a gyengédség, a tisztaság (olykor a nyugalom) képzeteinek asszociációs soraiba. A Förgeteg (1928) című versnek azonban már az első sorában ellentmondásos hangulatok egységében valósul meg új stilisztikai szerepe: A förgeteg fekete vadezüst. A régi ezüst most is, amely színével, fényével, hangjával már annyiszor bizonyságot tett szelídségéről, egyfajta harmónia és tisztaság képviselője: „szívek árnya", a költőnek, ki „behunyva szemét rétjén szántogat — egy jobb szikű világnak" munkaruhája, szívét „hűvös hajlásaiba zárja", fejébe „virágos kalapot .. .csap", „szerelmek dörmögő nagyatyja" ő, „angyal", „...inas", „rajt ...kék kötő, mennyet letörlő ronggyal", „ősz