Vargha Balázs szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 1959 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Képzőművészeti Alap Kiadó, Budapest, 1959)

Baróti Dezső: A látható irodalom. Az irodalmi múzeológia néhány kérdéséről

nagyszerű kilátó, köréje könnyűszerrel csoportosítható mindaz, ami egy-egy korszakból lényeges. Természetesen másfajta rendezési elvek is elképzelhetők, ezek egyike másika, így a nagy ideológiai áramlatok, stílustörekvések, irodalmi iskolák szerinti csoportosítás tudományos szempontból talán szabatosabb elrendezését is biztosítanának, de az ilyen csoportosítások a térbe már nehezen vetíthetők ki, kevésbé konkrétak, ennek megfelelően kevésbé látványosak és élményszerűek a közönség számára. Külön meg kellett fontolnunk azt, hogy maga a kiállítható anyag, elsősorban a nagy íróink körül a leggazdagabb (ebben az összefüggésben egyre megy, hogy kéziratokra, vagy emléktárgyakra gondolunk), sőt azt is, hogy ami az általános képhez kell, leginkább szintén az ilyen anyagból válogatható ki. A nagy írók bemutatásának alkalmából éppen ezért nem mondhatunk le bizonyos józan és ízléses keretek között maradó emlékszoba jellegről sem. Mindenképp el kell érnünk azonban azt, hogy a tárgyi emlékek az életmű társadalmi és esztétikai összefüggésében kerüljenek látogatóink szeme elé. Kiállításunknak a fenti elvek szerint kidolgozott tematikáját, mely egyúttal a forgatókönyv elvi alapvetését is képezi, az elmondottak után talán felesleges minden részletében ismertetnünk. A végleges forgatókönyv egyébként is csak akkor készülhet el, ha az előzetes terveket az irodalomtörténet és a múzeológia legkiválóbb szakemberei megvitatták. Mint már említettük, kiállításunk elvben az egész magyar irodalom történeti útját szeretné a rendelkezésre álló, sajnos szűk területen (kb. 25, különböző nagyságú terem) bemutatni. A tematika irodalomtörténeti része, szűkszavú vázlatban elmondva, az alábbi problémaköröket öleli fel. Az ösköltészet. Bármennyire kevéssé ismerjük költészetünk őstörténetét, annyi elfogadható eredményünk mégis van már, hogy a témakörrel kapcsolatban kísértő hamis romantika és kalandos hipotézisek elfogadása nélkül is színes, gazdag képet tudjunk adni róla. Ez annál is inkább szükséges, mert nemcsak költészetünk gyermekkorának önmagában sem érdektelen bemutatásáról van szó, hanem a magyar irodalom egyik, napjainkig eleven élő motívumkincséről is. Ismeretes, hogy az ösköltészet az írásbeliség, az „irodalom" korában is tovább él, nyomait épp úgy megtaláljuk a krónikákban és a legendákban, mint a XIX. században gyűjtött népdalainkban, népmeséinkben és színjátékszerű szokásainkban. A magyar romantika, majd később különösen Arany szintén szívesen merítenek az ösköltészet motívumaiból, s ez a hagyomány még Adynak és József Attilának egy-egy versében is visszacseng. Irodalmunk \52d-ig terjedő első, nagy korszakát két egységben kívánjuk bemutatni, az első, „irodalmi műveltségünk kezdetei" címmel a magyar renaissance első szakaszát megelőző időszak, továbbá a kolostori irodalom szabatos pontossággal egyébként sem periodizálható anyagát mutatná be. A második nagy egységet a magyar renaissance Janus Pannonius alakja köré csoportosított első szakasza adná, kb. 1526-ig. A kronológiára alapozott periodizáció bizonyos mértékű mellőzése mellett az szel, hogy a kor előremutató tendenciái így a térben is jobban kiemelhetők. A kolostori irodalom humanista és prereformációs jelenségeit természetesen jelezni kívánjuk. A reneszánsz megmagyarosedása. Reformáció és ellenreformáció. (Kb. 1526—1650.) Javasolt periodizáció bizonyos mértékig eltér a ma szokásos irodalomtörténeti periodizációtól, mely az 1526-tól a XVII. század elejéig terjedő időszakot „a reformáció és a reneszánsz első szakasza" névvel foglalja össze, a XVII. századot pedig elejétől végéig egy egységnek tekinti. Amikor a reformáció korához az ellenreformációt is hozzákapcsoljuk, elsősorban kiállítás-technikai megfontolások vezetnek; a rendelkezésünkre álló kevés hely csak irodalmunk főbb irányainak és a ma is elevenen ható nagy írók bemutatását teszi lehetővé; a XVI. század irodalmából éppen ezért a reformáció jelentős szerepének megfelelő értékelése mellett Balassi Bálint alakját domborítjuk ki, aki mellé magától érthetően odakívánkozik a XVII. század első felének nemesi költészete, mely épp a legfigyelemreméltóbb megnyilatkozásában (Rimay) egyébként is a nagy költő hagyományait folytatja. Ami viszont a XVII. század első évtizedeinek protestáns vallásos irodalmából értékes, 10