Vargha Balázs szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 1959 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Képzőművészeti Alap Kiadó, Budapest, 1959)

Baróti Dezső: A látható irodalom. Az irodalmi múzeológia néhány kérdéséről

szintén elfér ebben a kereben, hiszen jórészt a XVI. században gyökerezik: Magyari és Alvinczy a XVI. század prédikátorainak antifeudális hangját folytatják, Szenczi-Molnár pedig előremutató vonásai ellenére is a protestáns vallásos líra nagy korszakát zárja le zsoltárfordításaival ; az ellenreformáció korának egyetlen jelentős írója, Pázmány sem modernebb jelenség, mint protestáns ellenfelei, remek stílusa a reformáció és a humanizmus stílusvívmányainak kiteljesedése. Előre egyébként is leginkább irodalmunk elvilágiasodása mutat. A felszabadító és a függetlenségi harcok irodalma (körülbelül 1650—1760. . .). A barokk ízlés. A tizenhetedik század második felét és Rákóczi szabadságharcát magábafoglaló nagyobb egység középpontjául egyrészt Zrínyi, másrészt pedig Rákóczi alakja kínálkozik. Zrínyi mellé könnyen és erőszak nélkül odavehető a tizenhetedik század második felének műköltészete és szépprózája, elsősorban Gyöngyösi, továbbá a kéziratos szerelmi költészet épp úgy, mint a katonaénekek s a hazafias költészet. Végső kicsengését tekintve a kor erdélyi prózája sincs távol Zrínyinek a korabeli „modern" gondolkozástól is megérintett világtól. Rákóczi körül az emigráció irodalma és a kései kuruc költészet is könnyen bemutatható. A szabadságharc bukását követő irodalom egyes jelenségeit részben ugyancsak ebben az egységben a „hanyatlás korának" érzékeltetéseképpen az emigráció irodalma és a kései kurucköltészet mellé csoportosíthatjuk, a felvilágosodás korai előzményei viszont a következő egységbe, a felvilágosodás korához kívánkoznak. Az 1712—1772-ig terjedő szakasznak, amit újabban nem egész szabatosan a „Habsburg gyarmatosítás irodalma" (a kor két legjelentősebb írója, az emigrációban íróvá váló Rákóczi és Mikes, a kuruc költészet szemben állnak a Habsburg gyarmatosítással!) elnevezéssel szoktak összefoglalni, már csak gyér és viszonylag jelentéktelen anyaga miatt sem szánunk külön egységet, a barokk ízlés divatjára pedig főképp művészettörténeti anyag segítségével utalunk. A felvilágcsodás és reformkor irodalma (kb. 1760—1840). A magyar felvilágosodás irodalmának előzményei és a kb. 1790-ig terjedő első szakasza, ideértve a nemesi ellenállás irodalmát is, Bessenyei köré kívánkoznak. Csokonai erősen kiemelt alakja köré csoportosítjuk az 1790-es éveknek azokat az egyre erősbödő szépirodalmi törekvéseit, melyek mintegy az ő költészetében nyernek művészi beteljesülést, magának Csokonai költészetének sokoldalú bemutatása a felvilágosult remények átmeneti szertefoszlását is érzékeltetheti. A következő nagyobb egység Kazinczy pályája körül a nyelvújítási harcot és az élénkülni kezdő irodalmi élet fontosabb megnyilvánulásait csoportosítja, Katona József alakjának bemutatása pedig a kor nehéz színházi viszonyaira is kitekintést enged. A reformkor egyre gazdagodó irodalmi életét szintén csak a legfőbb vonalaiban mutathatjuk be, de épp a nagy gazdagodás, a tulajdonképpeni irodalmi élet megszületése s az irodalmi és a politikai harcok szoros összefüggése szükségessé teszi, hogy a k'or általános tendenciái bemutatásának a szokottnál nagyobb helyet szánjunk, s nem egy jeles íróról a kor általános képe, vagy a kiemelt nagy írók kapcsán emlékezünk meg. Kölcsey bizonyos mértékű kiemelése, majd a reformkor egészét átfogó Vörösmarty középpontba helyezése magától értetődően kínálkozik ; Vörösmarty életművének gazdagsága arra is számtalan lehetőséget ad, hogy a társadalmi harcck és az irodalom összefüggését szinte állandóan és sokoldalúan érzékelhessük. A reformkor lírája, sőt a regény- és a novellairodalom vázlatos bemutatása szintén jól elfér Vörösmarty közelében. Meg kell még gondolnunk — és a megoldás lehetőségeit nem utolsó sorban kiállítástechnikai szempontoknak kell alávetnünk, — hogy vajon a kor általános képének bemutatására szánt témakörök egyike-másika nem olvaszthatok e be Kölcsey és Vörösmarty pályájának bemutatásába? Irodalmunk a kapitalizmus korában (kb. 1840—1905). Az anyag gazdagsága feltétlenül megkívánja, hogy e korszak irodalmának bemutatását három alkorszak köré csoportosítsuk (Petőfi és a szabadságharc évtizedének irodalma. Irodalmunk az önkényuralom idején. A dualizmus korának irodalma). Az általunk felvett három alkorszak irodalomtörténetírásunk újabban kialakult gyakorlatán alapul, azzal a különbséggel, hogy az 1867—1880-as éveket nem vettük külön alkorszaknak, mert az ami irodalmi életünknek ebben az „igazi vákuumában", lényeges (Jókai és Szigligeti, Arany és Vajda ideeső munkássága) más összefüggésben is jól jelezhető. Vitára adhat okot, hogy Vajda Jánost a dualizmus korához osztottuk be, holott pályájának egy jelentős korszakával kétségtelenül az előző korszakhoz kapcsolódik; Vajda lírájának „modernsége" azonban véleményünk szerint megengedi azt a megoldást, hogy köréje csoportosítsuk a kor „lázadó" líráját. Elképzeltünkben ismét legutolsósorban kiállítástechnikai meggondolások is vezettek: Vajda lírájának jelensősége és az utókorra tett hatása így jobban kidomborítható, mintha az előző korszakhoz Arany és Jókai mellé kapcsoljuk. Az olyan, hosszú időt átölelő írói pályák esetében, mint a Vajda Jánosé, II