Vargha Balázs szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 1959 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Képzőművészeti Alap Kiadó, Budapest, 1959)

Egri Péter: Az adott világ varázsainak mérnöke

foglalódnak azok a korábbi versek, amelyek a világnak és a költőnek a szétfoszlását fejezik ki (Ködből, csöndből 1925, Dal 1928, Óh szív Nyugodj 1928, Füst 1930, Ritkás erdő alatt 1932, Ősz 1935, Költőnk és kora 1937). Ezek a költemények József Attila magányának és ezért, egyszersmind a baloldali erők elszigeteltségének, gyengeségének versei is. De bármennyire nélkülözte is az ellenforradalmi Magyarország őszi köde, téli éjszakája: jelene a múlt és a jövő világosságát, ez a jelen magában a valóságban és a szocialista költő világképében mégis a múlt és a jövő határterülete volt, a múlt folytatása,, a jövő kezdete (A Dunánál). Ezért a költő, aki a jelenben méri fel a múltat és „tudatos jövőbe lát" költői látomásaiban, álmaiban is maradéktalanul kifejezte ez idő ellentmondásainak másik pólusát is. A valóság jobbik felével egybeforrva, a munkásság, a dolgozó tömegek költőjeként átfogó művészi analízissel jelöli meg kora ködének, homályának társadalmi forrásait (A város peremén, Elégia, Falu, A kövezeten stb.) és eloszlatásuk társadalmi forrásait is (A város peremén, Eszmélet stb.), az álomszerűén tiszta, a valóságtól különvált szépség világából kilép a "vas világ rend"-jébe (Eszmélet,

35 Hazám, Levegőt stb.), s nyíltan is állást foglal a valóságtól elszakadt szépség, álom, látomás ellen (Ars poetica). így jött létre József Attila költészetének modern realista szintézise, éppen azáltal, hogy a költő marxista tudatosságú világnézete segítségével kora ellentmondásainak mindkét pólusát költészetté tette. E költészet realizmusa nem abban van, hogy az álmok, ködök, látomások világának szétfoszlását ábrázolja, hanem abban, hogy keletkezésüket és szét/oszlásukat állandó kölcsönhatásban, mint a kor ellentmondásainak ellentétekben megvalósuló egységét ábrázolja. Ez a költészet tehát nem azáltal küzdi le a polgári (dekadens) irodalomban is jelentkező álomszerűséget, látomásokat, hogy hátat fordít nekik, vagy olcsó diadalt arat felettük. Ellenkezőleg. Az egész valóság ábrázolására tör s ezért az adott kor valósága egészének megfelelően a látomásoknak nem csak keletkezését, vagy csak elillanását tárja elénk, hanem keletkezését és elillanását kölcsönhatásban mutatja be s ezáltal végső soron a látomások költői megjelenítése közben a valóság objektivitását az ábrázolásban nem oldja fel, hanem éppen aláhúzza. így lett a költő az adott világ varázsainak mérnöke, aki a valóságot bonyolult ellentmondásaival, egész modern diszharmóniájával együtt ábrázolta, de így lett „tudatos jövőbe" látva e világ varázsainak felfedezője is, ki „megszerkeszti magában, mint ti — majd kint a harmóniát". Ezért zenghetett fel költészetének egészét képviselő Ars poeticájában eszmény és valóság, költészet és élet, szépség és külvilág, álom és álmodó végső egysége, harmóniája: Az idő lassan elszivárog, nem lógok a mesék tején, hörpintek valódi világot, habzó éggel a tetején. Szép a forrás — fürödni abban! A nyugalom, a remegés, egymást öleli s kél a habban kecsesen okos csevegés. Én túllépek e mai kocsmán, az értelemig és tovább! Szabad ésszel nem adom ocsmány módon a szolga ostobát. 35 Vö. Bóka László : József Attila. Essay és vallomás. Anonymus kiadó. Bp. 1947. 57. 1. Horváth Márton: József Attila költészete. Lobogónk Petőfi. Szikra. Bp. 1950. 46—56. 1.