Vargha Balázs szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 1959 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Képzőművészeti Alap Kiadó, Budapest, 1959)
Egri Péter: Az adott világ varázsainak mérnöke
József Attila költői világának belső egyensúlya már 1932-ben, pályája második szakaszának epilógusában megbomlik. Az ellenforradalom felülkerekedőben van (Ordas), „Bankárok és tábornokok — ideje ez, jelenidő" (Fagy), mely ködöt, homályt hoz magával. Ez évet nem lehet pontosabban jellemezni, mint ahogy a költő maga tette: „épp betör a homály" (Invokáció). Az elfáradás homálya, köde, álma egész verseket betölt (Ritkás erdő alatt, Háló.) A kövér falkában betörő homály ellen költői utóvédharc folyik, a ködöt minden strófa végén visszaűzi a refrén keménysége: „cirpelni kezd a fáradtság; énekeld a munkások dalát!" (Invokáció). A lágyság és a keménység, a homály, az álom, a látomás és — mint ellenkező elvű valóság — a harc hangulatai hasonló jelleggel, bár más arányokban gyűrűznek a Külvárosi éj-ben is. 34 Harmadik költői korszakában (1933—37) a homály, az álmok, a látomások még inkább általánossá válnak. Mégis József Attila költészete e rendkívül bonyolultan ellentmondásos kornak a költő víziók tekintetében is (mint minden más vonatkozásban) legmagasabb színtű kifejezése volt. József Attila ekkori költészetének néhány általános, meghatározó mozzanata megmagyarázza e költészet belső ellentmondásait. Magyarországon, Németországban és Olaszországban berendezkedik, terroruralmat épít ki, és új világháborút készít elő a fasizmus, — de az antifasiszta erők is gyülekeznek, majd a Komintern hatodik kongreszszusán Dimitrov meghirdeti minden antifasiszta erő egy népfrontba való összefogásának politikáját; az antifasiszta népfront nem tudta megakadályozni a fasiszta barbárság eluralkodását, a haladás erői megoszlottak, s nehezen, lassan tömörültek, — másfelől József Attila még jóval a népfront-politika meghirdetése előtt észrevette és egész valójával átélte e tömörülés szükségességét (és létrejöttének lassúságát, létének gyengeségét is); az 1930-as magyar tömegmozgalmak elcsendesültek, — másrészt elégedetlenségüknek tüze hamu alatt parázslott; József Attilát a szektarianizmus „kimarta" az illegális kommunista pártból, — ugyanakkor a költő ezután is, mindvégig megtartotta marxista meggyőződését, világszemléletét. József Attila költészetében ezek az ellentmondások mindkét oldalukkal, okaikkal és feloldásuk szükségességének s irányának költői megjelölésével állandóan jelen vannak. Ismételjük: az ellentmondások mindkét oldala költői kifejezést kap. Az egyik pólust képviselő költemények hosszú sorából csak néhányat emelünk ki: Egy kisgyerek sír (1933), Iszonyat (1934), Emberiség (1935), Kiáltozás, Ki-be ugrál, Világosítsd föl, Szállj költemény (1936), Bukj föl az árból, Könnyű fehér ruhában, Karóval jöttél (1937). Az ellentmondások másik pólusát mindvégig József Attilának e korban írt legnagyobb költeményei képviselik: Elégia, A város peremén, Bérmunkás ballada, A tőkések hasznáról (1933), Alkalmi vers a szocializmus állásáról, Eszmélet (1934), Levegőt, Majd emlékezni jó lesz, Március, Május (1935), Azt olvastam, hogy perli a Népet, A Dunánál (1936), Thomas Mannn üdvözlése, Ars poetica, Születésnapomra, Hazám (1937). E korszak látomásai ugyanazt a dialektikát mutatják: az ellentmondások mindkét pólusát költészetté varázsolják és — a korszak egészét, illetve sokszor egyes verseit is tekintve — egységbe fogják. Az álomszerűség, látomásszerűség, a kísérteties ség, a köd, a homály, mint az elfáradásnak, a világ mozgalmasságából való kihullásnak, az én felőrlődésének, az emberi ideálok elmenekülésének költői megfelelője és mint e költőileg ábrázolt valóság (az ellenforradalmi valóság) objektív tulajdonsága József Attila harmadik költői periódusában mindenütt megtalálható (Sárga füvek, Egy ifjú párra, Nyári délután, Ha a hold süt, Zöld napsütés hintált, Indiában, hol éjjel a vadak, Költőnk és kora) s mintegy összea4 Bóka László a vers képalkotási módjának részletes vizsgálata során kimutatja, hogy a fény, a viz, a homály s a csönd képzete, mely mindjárt az 1. szakaszban megadja a költemény alaphangulatát, következetesen újra visszatér. Bóka László: József Attila költői eszközei. Tegnaptól máig. Szépirodalmi Kiadó. 1958. 321—323. 1.
