Vargha Balázs szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 1959 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Képzőművészeti Alap Kiadó, Budapest, 1959)

Egri Péter: Az adott világ varázsainak mérnöke

hamar eljuttatják annak a rendnek a tagadásáig, amelyben él. Társadalmi céljait s megvalósításuknak eszközeit azonban csak a húszas évek végére és a harmincas évek elejére éri utol. Ekkorára szeretetvágyából szocialista politikai program lesz, anarchizmusa a gondolkodás és cselekvés harmonikus rendjévé alakul, társadalmi céljainak megvalósítását a megmozdult tömegektől remélheti, s túljut a költői tanoncévek műhelygyakorlatain. Egyelőre azonban még keres, tanul, érlel, lányt vár. E korszak látomásai — melyek a versek egész során eluralkodnak, s mitológiává, álom-törmelékké foszlatják, repesztgetik a valóságot — jobbára a várt, de bizonytalannak érzett jövő szépségét és igazságát álmodják meg: a költő „az álmok kapitánya" (Lovas a temetőben), „víg magyar, őrült hajótörött", kinek pályája „a nagy Igazság szűk kikötőjébe tart" (Az őrült hajótörött), szíve alvó, elhagyatott vár (Várakozás), „csak vágya, álma, gondja van", „sötét hite" „szent hömpölygő folyam", vágya a végtelenbe lendülne, Istent is „szörnyű álmodó"-nak látja, „van szörnyű s lesz szép igaza" (A kozmosz éneke) ; az ő vágyából „sarjadzik a hajnal", (Figyel a kancsal) ; „az álom fia" ő, de vágya „világtalan angyal" (Minden rendű emberi dolgokhoz) ; fáklyája „belül ég, de kívül éget" s csak néha, álmaiban hiszi úgy, hogy tűz van. (Tűz van). Ha az évszak melege nem enyhíti a korszak hidegét, a költő begyújt a „mesekályhába", s tudja, hogy „valahol, ahová elérünk", vár ránk a jövő; „violakert úszik belőlünk arasznyira a város fölé" és „Az áloé másodpercenként virágzik álmainkban" (Esti felhőkön). Éppen mivel a látomások elsősorban a jövő képeit vetítik fel, s a jövő távoli és határozatlan volta szorosan egybekapcsolódik a jelen bizonytalan és kísérteties voltával, e korszakban — szemben a következővel — ritkák az olyan sorok, amelyekben a költő az álmodozást, a látomásosságot, a kísértetiességet kritikusan nézi. De kerül ilyen is: Az óceánok színén gondolat lebeg és gyógyítgatja holdkóros testvéreit (Ekrazittömeg) és: Nehéz álomban hervadnak az órák, de violakert úszik belőlünk arasznyira a város fölé. . . (Én dobtam) A jelen mint tespedt álom jelentkezik, szemben („de") a jövővel, amely a szépség látomása. Majd József Attila harmadik korszakában szaporodnak meg, de már itt is jelentkeznek olyan sorok, amelyek a világban elfáradt, a világból kikapcsolódó ember látomássá, köddé foszlását fejezik ki (Ködből, csöndből; Óh szív ! Nyugodj !). József Attila második költői korszakán az elsővel ellentétes tendencia hatalmasodik el (bár nem válik egyeduralkodóvá). A szocialista tettek ideje ez, a mozgalomban tevékenyen résztvevő költő, aki tagja lesz az illegális kommunista pártnak, a tömegek élén jár, valóságban (az 1930. szept. 1-i tüntetésen) és versben (Tömeg) egyaránt. A jövő, a humanizmus, a szépség, a jelenben teszi már ígéreteit, nem távoli bizonytalan látomás, álom, ködkép. A tömeg nemcsak „csűrért, gyárért, boglyáért" nyúl, hanem „a Göncölért, Fiastyúkért" is (Tömeg), de éppen mert a tett most az álom megvalósítását ígéri, a költő elutasít minden a tettől különvált álmot, látomást, ködöt: Viszi az idő a ködöt, tisztán meglátni csúcsainkat, Viszi a ködöt az idő, s az időt mi hoztuk magunkkal" (Szocialisták). Hasonló jellegű állásfoglalás érződik a Betlehem, Egy költőre, és a Kispolgár című versből is.