Vargha Balázs szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 1959 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Képzőművészeti Alap Kiadó, Budapest, 1959)

Előszó

Előszó Alig öt éve annak, hogy az Irodalmi Múzeum a régi Petőfi Házból, a nemzeti kegyelet szerény emlékhelyéből az irodalomtörténeti és múzeológiai munka egyik országos központjává emelkedett. A megnövekedett feladatokkal együtt erősödő állami támogatás lehetővé tette, hogy az Irodalmi Múzeum a Bajza utcából és a József térről átköltözhessen a Károlyi palotába, amely méltó keretet biztosít a klasszikus magyar irodalom múzeológiai feldolgozásához és bemutatásához. A gyűjteményeink gyarapítása, feldolgozása és részben publikálása mellett az elmúlt év során bemutatásra került öt-öt teremben az Ady- és a József Attila-kiállítás. Továbbra is nyitva tartottuk az Arany-kiállítást és az év vége felé a közönség elé került a klaszszikus magyar költészetet illusztráló jelentős új grafikai anyag. Ha ehhez hozzávesszük a kül- és belföldi felhasználásra készült vándorkiállításokat és az időszaki kis emlékkiállításokat, akkor elmondhatjuk, hogy ezen a téren igyekeztünk felhasználni a rendelkezésünkre álló kereteket. Mindez azonban csak szerény kezdetnek tekinthető. Az év folyamán állítjuk fel új Petőfi-kiállításunkat, mely az eddiginél teljesebb Petőfi-képet igyekszik tárni a látogatók elé, — természetesen a múzeumi kiállítás szűkebb lehetőségei között és korlátozottabb nyelvén. A teljesebb Petőfi-kép alatt azt értjük, hogy a kor és az alkotó közötti kölcsönhatást pontosabban próbáljuk megmutatni. Szakítunk a költői mű „egyénien szubjektív" és „társadalmian objektív" kettéválasztásával. A kettőt egyetlen egységként mutatjuk, hiszen nem volt költő a világirodalomban, akinél harmonikusabb egész lett volna a táj és az ember, az idill és a harc, a nő szerelme és a haza szeretete, saját népe és az egész emberiség szabadsága. Ilyen igényű kiállítás megteremtése nem kis feladat, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a szélesedő Petőfi-kutatás eredményei mellett is mindmáig hiányzik az az átfogó életrajz, amely arányaiban helyesen dolgozná fel Petőfi életét és működését. A múzeumi kiállítás adottságaival természetesen nehéz a témát a teljes gazdagságában felölelni, de célul ezt tűzzük magunk elé. A Petőfi-kiállításnak 1959-ben meg kell nyílnia és neki kell kezdenünk annak a munkának, amely miatt a néhány évvel ezelőtti miniszteri rendelet tulajdonképpen életre hívta a nagyobb igényű Irodalmi Múzeumot. Ez nem más, mint a teljes magyar irodalom fejlődését bemutató nagy irodalomtörténeti kiállítás, melynek az előzetes tervek szerint el kell foglalnia a Károlyi-palota egész I. emeletét. Évkönyvünk egyik cikke foglalkozik ezzel a kérdéssel, s itt az előszóban részletekbe nem bocsátkozunk. Egész röviden mutatunk csak rá a kiállítás előkészítésével kapcsolatos néhány alapkövetelményre. Először is az irodalomtörténeti kiállításnak marxistának, — más szóval a tudomány legmagasabb fokán állónak, szakszerűnek, pontosnak, s a fejlődés lényegét feltárónak kell lennie. Jól tudjuk, hogy a magyar irodalom marxista értékelése még csak nagy