Vargha Balázs szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 1959 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Képzőművészeti Alap Kiadó, Budapest, 1959)
Baróti Dezső: A látható irodalom. Az irodalmi múzeológia néhány kérdéséről
érdemes elgondolkozni. Természetesen nem arra gondolunk, hogy a kiállítás termei a pozitivista műtörténet aprólékos igényeivel rekonstruálják az egyes korszakokra jellemző berendezési tárgyakat, a történeti stílusok érzékeltetésére egy-egy jól kiválasztott kép, szobor vagy bútordarab többet mond, mint a modern kiállítástechnikai megoldások alkalmazását is megnehezítő pedáns rekonstrukciók; nem másolásra, hanem olyan, a művészeti intuícióval megtervezett újjáteremtésre gondolunk, mely az irodalmi kiállítás irodalmi jellegéről sem tereü el a figyelmet. A kiállítások ún. korfestő tárgyi emlékanyagának megemlítése is idekívánkozik. Ezeket az irodalomtörténeti kiállítások sem mellőzhetik, ha nem akarnak lemondani a társadalmi-politikai összefüggések érzékeltetéséről. Helyesnek látszik, ha magát a korfestést is az irodalomra bízzuk. Ezt a problémát az eddigi kiállítások közül a legszerencsésebben a Balassi-kiállítás rendezői oldották meg, amikor versszakonkint egykorú metszetekkel illusztrálták a Katonaéneket. Meg kell említenünk továbbá az irodalomtörténet és a zenetörténet összehasonlító vizsgálatának gazdag lehetőségeit is, bár ez kiállításaink számára sajnos kevés felhasználhatót jelent. A zene még kevésbé állítható ki mint az irodalom. Az összefüggéseket különösen a régi magyar irodalom bemutatásakor mégis jeleznünk kell, hiszen a dallam és a vers, a XVIII. század végéig verses szövegeink jórészénél elválaszthatatlan egymástól. A legegyszerűbb lehetőség a kották kiállítása lenne, ez azonban legfeljebb a zeneértők látogatók számára mondana valamit, nem látszik megvalósíthatatlannak azonban a lehetőség, hogy megfelelő technikai berendezéssel megszólaltassunk egy-egy jellemző dallamot. Ujabb irodalmunk és zenénk bemutatására kívánkozó kapcsolatait és párhuzamait (Vörösmarty és Liszt, Bartók és József Attila) azonban jórészt csak kiállítható anyaggal, dokumentumokkal, fényképekkel, kottavázlatokkal szemléltethetjük. Természetesen nem szabad megfeledkeznünk líránk egyes darabjainak valóban művészi értékű megzenésítéseiről sem. A hangfelvétel és visszaadás technikájának rohamos fejlődése egyébként lehetővé teszi, hogy kiállításaink tervezése közben a hangadta lehetőségeket is bizonyos mértékig figyelembe vegyük. Tudunk olyan múzeumról, ahol a kiállítás vezetést magnetofon végzi, ehhez a kérdéshez kellő tapasztalat hiányában egyelőre nem mernénk hozzászólni. Irodalmi muzeológiánkat ennél jobban érdekelheti az a lehetőség, hogy nem is egy XX. századi írónk hangjának megelevenítésére esetleg kísérletet lehetne tenni egy-egy szép vers magnetofonról való megszólaltatására is. Az új technikai megoldások állandó keresésétől semmi esetre sem szabad visszariadnunk. A külföldi múzeumok tapasztalatait különösen ebben a vonatkozásban lenne érdemes az eddiginél alaposabban feldolgozni. 1 1 A fény kártékony hatásának kitett kéziratok célszerű megvilágításával foglalkozik pl. az alábbi kiadvány: Protective Display Lighting of Historical Documents. National Bureau of Standards Circular 538. Washington. 1953.
