Vargha Balázs szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 1959 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Képzőművészeti Alap Kiadó, Budapest, 1959)

Szántó Judit: József Attila dedikációi

Péter László tudományos kutató, a Szegedi Egyetemi Könyvtár kiadványaiban szerető gondossággal foglalkozik többek között József Attila dedikációival, különösen az 1924—25-ös esztendők ajánlásaival. „József Attilára a szabadvers makói éveinek végén és szegedi tartózkodása alatt volt igen na gy hatással. A „Nem én kiáltok" című kötetének megjelenésekor —1925. februárjának első napjaiban — a költő néhány barátjának szabadversre emlékeztető ajánlásokkal ellátott példányokat adott. Galamb Ödönnek, gimnáziumi magyar-tanárának, költői tehetsége felfedezőjének például ezt írta: „Galamb Ödön bátyámnak, akivel ívlámpák vagyunk egymás szívei fölött: Ugye, hogy nagyon szeretjük egymást! Makón, 1925. febr. 3. József Attila." A címlap túlsó oldalára is írt még: „Immár azt mondom: Én nem kiáltok. Tengerbe vetem trombitámat, szétpazarlom köztetek hangjaimat. Melegek azok és a víz lecsendesedik és szemeitek lesznek, hogy lássák a halhatatlan hangjait és füleitek lesznek, hogy halljátok a fény növekedését. Megszabadult kenyerek telepednek küszöbeinkre s az elaludt aknák pacsirtákként emelkednek szívünkbe és szelíden fölrobbannak csókjainkban. A mi kezünk szorításában lakik az elektromosság fia

; aki hajnalonta gyönge virágokat okoz. Makón, 1925. febr. 3. József Attila." Saitos Gyulának ezt a dedikációt írta: „Saitos Gyula bátyámnak, legelső szerkesztőmnek, hogy még jobban szeressük egymást, hogy a mellükre dobott tankeket leemeljék egymásról pillantásaink: Tegyünk, hogy álmodhassunk, ha a füvek szívünkben üdvözlik testvéreinket. Makón, 1925. febr. 5. József Attila." Kemény Sándornak, ugyancsak makói barátjának ugyané kötetének ajánlásában írta: „Kemény Sándor kedves komámnak, aki mindig csak szid, de mégis szeret: Béküljön meg a világgal, az én világommal: karcsú gyémánthidak szökkennek homlokainkból mindenfele, hozzám, hozzád; és szemünkben rejtőzik a torony, melyről beláthatjuk ismeretlen hazánk vidékeit. Makón, 1925. febr. 5. József Attila." A dedikációkból — e kis szabadversekből — új verset alkotott a költő, amelynek genezise, érdekes módon tárul föl előttünk. A „Nem én kiáltok,, c. kötet lezárásakor, 1924. december 24-én, a kötet utószavát így fejezte be a költő: Érik a fény, a Metaars. Ebből lett a későbbi, először 1925. májusában közzétett nagyobb szabadvers címe: „Érik a fény." S a versben ilyen sorokat olvasunk: ívlámpák vagyunk egymás szivei fölött.. . A Napra akasztjuk sugarainkat, megszabadult kenyerek telepednek küszöbeinkre, gyémánthidak szökkennek mindenfelé s az elaludt aknák pacsirtákként emelkednek szivünkbe és szelíden felrobbannak csókjainkban. Szemünkben rejtőzik a torony, melyről beláthatjuk ismeretlen hazánk vidékeit. Készen vagyunk már égboltjainkkal s készen vagyunk a fényességre, aki hajnalonta gyönge virágokat okoz." (Péter László: Adatok József Attila életéhez, költészetéhez.) De a dedikációk jelentőségét nemcsak abban láthatjuk, miként találkozunk verseiben az ajánló sorokkal; hanem emberi kapcsolatainak, világszemléletének kibontakozásában is. Makón, 1924. január 30-án ezekkel a sorokkal küldi el fényképét szeretett tanárának, Tettamanti Bélának: „Ki itt ha is csak félig üdvözül, Mert nagy a bűne: Idecsöppent A jövendő emberek közül, Akik láttatván is látnak: Tettamanti Bélának szeretettel. Makón, 1924. jan. 30. József Attila."