Vargha Balázs szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 1959 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Képzőművészeti Alap Kiadó, Budapest, 1959)

Baróti Dezső: A látható irodalom. Az irodalmi múzeológia néhány kérdéséről

megteremtése azonban már komoly, szinte azt mondanám, tudományos elmélyedést kívánó múzeológiai feladat. De épp a kegyelet szépsége és varázsa, az író szeretésének, az íróra való emlékezés lírájának az irodalom népszerűsítése közben soha el nem hanyagolható magatartása sugallja azt, hogy az irodalmi múzeológia, az „esetleges" hangsúlyozásának kísértő, de egyáltalán nem kikerülhetetlen veszélye ellenére is elvszerűen vállalja nagy íróink emléktárgyainak gyűjtését és kiállítását. Az írók portréinak, fényképeinek, szobrainak, legalább jó reprodukciókban való kiállítása, a testi valóság megmutatásának hagyományos szokása szintén érdekes lehetőségeket és problémákat rejt magában. Mégpedig nem azért, mintha azt hinnénk, hogy a testi alkat vagy akár az író arcvonásaiba való elmélyedés magából az írói alkatból lényegeset tárhatna fel; az ilyesmivel kísérletező lélektani iskolák „eredményei" a legjobb esetben sem többek a sötétben való tapogatózás többé-kevésbbé szellemes megfogalmazásainál; az író világának gazdagságát a testi valóságon keresztül legfeljebb egy-egy kongeniális, vagy legalább is ahhoz közelálló portré, szobor, ritka kivételképp, művészi fénykép sejtetheti meg; a nagy írók ikonográfiája, ez a nálunk még egyelőre sajnálatosan elhanyagolt stúdium azonban arról árulkodik, hogy valóban kifejező ábrázolás jóval kevesebb van, mint azt gondolnánk. De még egy gyenge portréhoz, vagy elmosódó fényképhez is tapadhat valami, ha más nem, ismét a kegyelet szépsége, amit azután be lehet az egész életmű valóságába állítani. Az arckép vagy fénykép irodalomtörténeti mondanivalóját leginkább az ilyen beállítás határozza meg. Amikor ezeket a sorokat írom, szemem Radnóti Miklós gyermekkori képével találkozik össze. Arca, testtartása a fényképész előtt álló gyermek ünnepélyesen merev pózát tükrözik, a műterem papiros díszleteinek pedig szecessziós „stílusa" van ; a fénykép tehát így önmagában semmit sem mond a későbbi költőről, de ha hozzáolvasom az Ikrek havának megrázó sorait, vagy a magányos gyermekkort idéző fájdalmas verseket, az első látásra csaknem semmitmondó fénykép, a költő és a mű szimbólumává nő. Csakhogy a szimbólum eredendően sosincs benne a fényképben; a szimbólum-értéket segítség nélkül csak a költő világának alapos ismerője vetítheti rá, de mindenki számára rá lehet vetíteni, ha a képet megfelelő környezetben állítom ki. A szimbólum-érték azonban csak akkor biztosítható, ha maga a kép eleve nem mond ellent az író világának. Ilyen eset is lehetséges, különösen művészi szempontból értéktelen, hamis felfogású portrék vagy szobrok esetében. Hasonló gondolatok támadnak bennünk, amikor az író életének, pályájának egyéb, képekben vagy általában vizuálisan bemutatható emlékei jelennek meg szemünk előtt. Ilyenek például szülőknek, barátoknak, szerelmeknek, pályatársaknak arcképei, a szülőház, a lakások fényképei vagy makettszerű rekonstrukciói; valamennyi az irodalmi emlékszobák hagyományos rekvizitumai közé tartozik; gyűjtésükre, kiállításukra a korszerű irodalmi muzeológiának is gondolnia kell. A problémák, lehetőségek és a veszélyek ugyanazok, mint az író arcképének a felhasználásánál, helyes alkalmazásuk viszont író társadalmi helyzetének politikai és ideológiai kapcsolatainak távolról sem elhanyagolható érzékeltetését is elősegítheti. A kongeniális művészi alkotások ebben a vonatkozásban is sokat segíthetnek a lényeges megmutatásában, de ilyenekre még kevésbé számíthatunk, mint az írói arcképek, szobrok esetében. A képzőművészeti alkotások az irodalmi múzeológia számára egyébként is sok lehetőséget adnak. Az irodalom mindig szívesen élénkítette s nem egyszer érteimeztette mondanivalóját képek által, a kódexek miniatúrái, a régi nyomtatványok famatszetei s napjaink könyvművészetének legkülönbözőbb grafikai eljárásai már csak ezért is megérdemlik figyelmünket. Maga az illusztráció, legalább elvben, közelebb is áll az irodalom sajátos világához, mint az emléktárgyak vagy írói arcképek, mert magából az irodalmi alkotásból indul ki és művészi eszközökkel, mintegy újjáteremti azt. Az újjáteremtés bonyolult problémáinak akárcsak vázlatos fejtegetése azonban nem lehet feladatunk, 2 Petőfi Múzeum évkönyve » —