Vargha Balázs szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 1959 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Képzőművészeti Alap Kiadó, Budapest, 1959)
Baróti Dezső: A látható irodalom. Az irodalmi múzeológia néhány kérdéséről
zanai még akkor is sokatmondó szimbólumokká teszi számunkra, ha képértékük, azaz tipográfiai kiállításuk semmitmondó. Ugyanezt mondhatjuk el a szerző által dedikált vagy széljegyzetekkel ellátott példányokról, folyóiratszámokról, általában minden olyan nyomtatványról, ami személyes emléktárgy, kézirat és a könyv határán mozog. A típusok felsorolását folytathatnánk. Az előbbiekkel rokonok az író által kibocsátott előfizetési felhívások és gyűjtőívek. Az író gazdasági-társadalmi helyezetének s az író és közönség viszonyának ezek az értékes dokumentumai, nemcsak a régi magyar irodalom történetére jellemzőek, ismeretes, hogy még a modern magyar líra nem egy kitűnő verseskötetének megjelenését is gyűjtőívvel toborzott előfizetők tették lehetővé. Bármilyenfajta nyomtatványról legyen szó, az irodalmi kiállítások rendezőinek állandóan számolniok kell azzal, hogy a nyomtatott szövegnek (sőt bizonyos mértékig a kéziratoknak is) 1 megvannak a maguk sajátos optikai formái, felejthetetlen tipográfusunk, Kner Imre szavaival: „Aki magának az írásnak, a betűnek mint grafikai alkotásnak történetével foglalkozott, annak fejlődését ismeri, tudja, hogy ez a fejlődés párhuzamos az egyetemes művészettörténeti fejlődéssel és hogy alkotásai — ha elfogadjuk azt a meghatározást, hogy a műalkotás nem más, mint organizált forma — a legmagasabb rendű műalkotások mellé sorozhatok. Amikor azonban a nyelvi és az írástörténeti fejlődés párhuzamosságára mutatunk rá, nemcsak a betűnek, mint az írás elemi egységének és magának az írásnak, mint grafikumnak stílusváltozásaira gondolunk, hanem arra, hogy az írás elrendezési formái, térmegoldása, kompozíciója is változik a nyelvi és irodalmi formák változásaival." Tételének bizonyítására néhány könyvcímlapot is végigelemez, bemutatja a betűk fokozataiban, színértékében erős kontrasztokat használó barokk tipográfiát, a szintén dinamikus hatású, de a barokk kontrasztokat már elegánsan feloldó rokokó szövegelemzés elveit, a klasszicizmus nyomdai ízlésének nyugalmat, harmóniát éreztető vízszintes tendenciáit. Sok olyan eset van, amikor a tipográfiának és a mondanivalónak összefüggését maguk az írók és irodalmi mozgalmak is érezték. A Nyugat megindulásakor szakított az akkor általában használt, jellegtelen betűkkel és új, nyugtalanabb hatású betűtípusokkal is ki akarta fejezni stílusújító szándékát. Az ún. izmusok felbontották a tipográfiai formákat, szerettek plakátszerű, nyugtalan megoldásokat alkalmazni, egyes csoportok az írásjeleket, sőt a szedéstükör hagyományos kereteit is eldobták s új grafikai hatásokra törekedtek, mint például Apollinaire a híres Calligrammes-jaiban. De régebbre is visszamehetünk. Már Kazinczy tudatosan igyekezett tipografizálni nyomtatás alá adott szövegeit, egyik nyomdai tervvázlata pl. elárulja, hogy következetesen szerette volna alkalmazni az empire tipográfia elveit, ez 1 Az irodalom szemléltetői számára nem is kevés lehetőséget jelent annak a felismerése, hogy a kéziratoknak is lehet stílusuk. Közelebbi elemzés helyett talán elegendő idéznünk Zolnai Béla egyik, bennünket közelről érdeklő tanulmányának (A látható nyelv. Minerva. 1926. 1—5. sz.) néhány sorát. „Intuitiv megérzéssel rögtön látjuk, a különbséget, ami két, egymástól távol álló magyar irónak — pl. Zrínyi-nék és Ady Endrének a kezeírását elválasztja egymástól. Ha magunk elé tesszük a Syrena eredeti kéziratának egyik lapját (Négyesy Zrínyi-kiadása, 1914. 133) lehetetlen meg nem látnunk az egész lapnak világos áttekinthetőségét, szinte köznyomat szerűen egyöntetű tükrét, a vonalvezetés kalligrafiáját, a tökéletesen metszett betűk „klasszikus" alapvázán a bárok cikornyákat, a kezdőbetűk és a g, y, f kanyarításait, a szépségtörekvés állandóságát. Az írás inkább az udvari, tudós ember gondosságára, mint a kardforgató kéz darabosságára vall. Állítsuk Zrínyi kézírása mellé kontrasztul Ady-nak egyik verskéziratát (fascimilijét közli Révész Béla, Ady Endre életéről 1922. 57). Kusza, szinte vízszintes vonalakba roskadó írás. Nehezen olvasható. Zrínyi meredeken szökő, hegyes betűi itt szétfolynak. Az u és n betűket egyforma, lapos, hullámvonalak jelzik. A z és az r gyakran egyforma. Pongyolaság ömlik el az egész lapon, hiányzanak az ékezetek („kékebb" „rózsaszínű"), az z'-ről a pont. Elsietett elnagyolt vonások. Kalligráfia helyett az írás másodrendűsége, a formák elhanyagolása." Kner Imre egyik kitűnő tanulmányában (A tipográfiai stílus elemei. Gyoma, 1933) pedig ezt olvashatjuk: „El kell fogadnunk tényként azt, hogy az írás formáit a nyelv formái és a kor stílusa határozzák meg. Egészen másnak kell lennie tehát egy barokk-kori kéziratnak, mint egy biedermeierkorból származónak."
