Vargha Balázs szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 1959 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Képzőművészeti Alap Kiadó, Budapest, 1959)

Baróti Dezső: A látható irodalom. Az irodalmi múzeológia néhány kérdéséről

vagy akár a Jókaié is, egyébként sem. lehetséges minden kínálkozó szempontot kielégítő periodizációra törekedni. Az anyagot most is elsősorban a nagy írók köré csoportosítottuk; a szabadságharc évtizede irodalmának középpontjába Petőfi kerül, mellette bizonyos mértékig Eötvös alakját emeljük ki; az önkényuralom irodalmának Arany és Jókai a kínálkozó középpontja, mellettük kisebb, de viszonylag önálló egységet kapnának Madách és a kor egyéb drámai törekvései. A kiegyezést követő évtizedek lírai törekvéseit Vajda János, a regény- és novellairodalmat pedig Mikszáth középpontba helyezett alakja körül lehet elrendezni. A drámairodalomnak, végül a kor népköltészetének kisebb, de ismét valamennyire kiemelt egységet szánunk. Irodalmunk az imperializmus és a proletárforradalmak korában. A gazdag és jelentős korszak bemutatását végtelenül megnehezíti, hogy ez még sokban irodalmunk „félmúltját" jelenti, sőt nem egy írói pálya és törekvés napjainkba is átnyúlik, ugyanakkor aligha adhatjuk fel azt az elvet, hogy a kiállítás csak lezárt életpályákat mutat be, s elvszerűen mellőzi az élő írók bemutatását. Ezért nem gondolunk a felszabadulás utáni irodalom bemutatására sem. Ugyanakkor semmiképp sem lenne helyes, ha a Petőfi Irodalmi Múzeum gyűjtőmunkája és kiállításai mereven elzárkóznának a jelen irodalma elől: A két szempont közötti ellentmondást úgy lehet feloldani, ha a múzeum állandó irodalomtörténeti kiállítása mellett alkalom szerint egy-egy újabb irodalmi törekvés és egy-egy író bemutatására is kísérletet tenne. Magát az imperializmus és proletárforradalmak korának magyar irodalmát a kor három legnagyobb írójának alakja köré szeretnénk csoportosítani (Ady, Móricz, József Attila), egy külön, a rendelkezésünkre álló anyag arányai miatt kisebb terjedelmű egység a Magyar Tanácsköztársaság irodalmi törekvéseivel foglalkoznék. A Nyugat mozgalmával elindult, de a húszas évektől kezdve jórészt a maguk egyéni útját járó nemzedékek líráját (Babits, Tóth Árpád, Juhász Gyula stb.) Ady és Móricz között viszonylag részletesen mutatjuk be; jelentőségük megkívánja, hogy ez a bemutatás viszonylag gazdag anyaggal történjék, de nem törekszünk olyan arányokra, mint azt a forradalmi írók esetében tettük. A szocialista realizmus kibontakozásának kezdetei, s a polgári világon túlmutató Radnóti Miklós harcos humanizmusa magától értetődően József Attila mellé kívánkoztak. Kiállításunk anyagát egyelőre 1945-el zárjuk le, legújabb irodalmunk bemutatásának jogos igényét pedig majd időkint megrendezett, önálló kiállításokkal elégítjük ki. A magyar irodalom és művelődés történetét bemutató kiállítás megrendezésének gazdag problémaköréből a továbbiakban csak az irodalmi múzeológia körébe tartozó kérdésekkel foglalkozunk. Ez annál inkább indokolt, mert szeretnénk elérni azt, hogy a kiállítás minél többet érzékeltessen az író és az irodalom világából. A képzőművészeti múzeumok esetében ez a probléma jóval egyszerűbb. Az előbbiekben a közönség magával a műalkotással kerül közvetlen kapcsolatba, hiszen a múzeumok, képtárak termeit épp azért keresi fel, mert a műalkotás eleven valóságával csak ott találkozhat. Aki viszont egy verssel vagy egy regénnyel akar eleven kapcsolatba kerülni, az könyvet vesz kezébe és leül olvasni, mert bármilyen kitűnő legyen is egy irodalmi múzeum, az irodalmi művel való ismerkedés közvetlen élményét nem oldhatja meg; szerepe a kézikönyvek szerepéhez hasonlít. Ki merné viszont komolyan kétségbevonni azt, hogy az irodalom megismertetésében és megszerettetésében az irodalomtörténeti munkáknak is jelentős részük van! Az irodalmi kiáUítás természetesen sohasem veheti fel a versenyt az irodalomtörténeti monográfia vagy kézikönyv módszerességével. Viszont az is kétségtelen, s az eddigi tapasztalatok szintén azt bizonyítják, hogy az anyag térbeli elrendezésén alapuló irodalmi kiállítás számos olyan esztétikai és hangulati elemet olvaszthat magába, amit az író vagy irodalmi mű legkitűnőbb „írott" megközelítési kísérletei is nélkülöznek. Amikor az irodalmi kiállítás sajátos jelleggel rendelkező műfajának, amikor ennek a kísérletezés korán már szerencsésen túljutott műfajnak további lehetőségein gondolkozunk, különösen a térbeli elrendezés törvényszerűségeinek művészi felhasználására kell törekednünk. Ebben a vonatkozásban az irodalmi múzeológia szorosan érintkezik a múzeológia egyéb területeivel, különösen a képzőművészeti és történeti mú-