Déry Tibor: Szép elmélet fonákja (Déry Archívum 15. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2002)

1947

már annyira fokozódott, hogy nemcsak hogy vállalt munkájukat nem látták el, de már az üléseken sem igen vettek részt, úgyhogy én már januárban felvetettem azt a gondolatot, hogy szüntessük be működésünket. Összehívó körlevelemre a Bizottság tagjai közül a legközelebbi ülésen mindössze heten jelentek meg (hárman levélben kimentették magukat), s rávettek arra, hogy folytassuk a munkát. Ennek ellenére, az utána következő, március 18-i ülésen már csak 2 tagtársunk jelent meg. Minthogy ilyen körülmények között semmilyen kilátás nem nyílt valamilyen hasznos, gyakorlati munkára, a Bizottság tagjait április 2-i levelemben értesítettem, hogy titkán tisztemről lemondok, s kérem értesítésüket, hogy a Bizottság további fennmaradását illetően milyen nézeten vannak. A levélre összesen 3 válasz érkezett. Meg kell még említenem, hogy korábban - úgy emlékszem, két alkalommal is - felkértem a Bizottságot, válasszanak helyettem más titkárt, aki talán jobban vezetné a munkát, ezt a kérésemet azonban mind a két alkalommal egyhangúan elutasították. A Bizottság irattára (a küldött és kapott levelek, az ülések jegyzőkönyvei, a munkájáról megjelent újságcikkek gyűjteménye stb.) nagyjából összefoglalja és képet ad működésünkről. Ez az írószövetség elnökségének kívánságra rendelkezésre áll. Épp csak a kuriózum kedvéért említem meg, hogy működésünkről a különféle pártállású lapokban és folyóiratokban számtalan cikk jelent meg (ezeknek csak egy töredékét, 12 darabot gyűjtöttem össze), ennek ellenére a Bizottság munkájának fennakadásáért, úgy gondolom, elsősorban a sajtó felelős, amely a tőle megszokott felületességgel és rosszindulattal, kivonta magát a közös munka alól. Hogy csak egy példát említsek meg, az újságírókkal tartott többszöri közös ülésünk határozata ellenére, azt sem tudtuk elérni, hogy mindegyik lap elküldje a Bizottságnak egy példányát a tervbe vett nyelvtisztasági cenzúrára. Legkészségesebb segítőtársunk még a Rádió volt, ahol előadássorozatokat rendeztek részünkre, viszont itt sem engedélyezték a részünkről felajánlott előzetes nyelvtisztasági cenzúrát. A filmesekkel, a könyvkiadókkal és a közhivatalokkal viszont egyáltalán nem tudtunk megegyezésre, illetve közös munkára jutni. Ugyancsak megfeneklett az a tervünk is, hogy nyelvvédő könyveket adunk ki. Kiadó ugyan akadt volna rá, de azok a tagjaink, akik a könyvek megírására vállalkoztak, nem végezték el munkájukat. Altalánosságban a következő észrevétellel szeretném lezárni jelentésemet: megjegyzéseim minden területre nézve általános érvényűek, s ennélfogva nem vehetik tekintetbe a csak szórványosan jelentkezett kedvező kivételeket. Ez egyképpen vonatkozik emberekre és intézményekre. Összefoglalóan: vállalkozásunk csődjéről az a nézetem, hogy rosszkor kezdtük el munkánkat; rosszkor azért, mert egyrészt az embereket, tehát a munkát végzőket és a velük szembenálló közönséget sokkal sürgetőbb erkölcsi és anyagi gondok szorongatták, hogysem elég időt és erőt szánhattak volna e munkának égy mind a produktív, mint mind a receptív részére, másrészt, mert az országépítés számtalan feladata közt ez (a nyelv karbantartása) rangban és fontosságban úgy látjuk ma még jóval alacsonyabb helyet érdemel, mint amilyet mi neki szántunk.