Déry Tibor: Szép elmélet fonákja (Déry Archívum 15. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2002)

1954

sorsával, jövőjével, fájdalmaival, örömeivel, - mekkora hitetlenség a szocializmus alakító, emberformáló erejében?!" — írja Kónya. Azért kellett elhallgatni, hogy udvarias kifejezéssel éljek élve, hogy a sorok között meg lehessen engem vádolni nem kevesebbel, mint a magyar parasztság, Kónya megfogalmazása szerint a „magyar nép" gyűlöletével. S hogy lehet ezt a nehezen elhihető vádat elhihetővé tenni? Nyilván úgy, ha sikerül valamilyen ellentétet szerkeszteni köztem, s a népszerető Móricz Zsigmond között, akit többször is hosszan idézek cikkemben. Stílusellentét amúgy is van köztünk; Móricz Zsigmond lírai közvetlenséggel, patetikusan írja: „Ez egy községnek a gyászjelentése. Szívesebben írnám meg a magamét, mint ezét a magyar kálvinista népét"; én pedig, Kónya szerint „objektíve", „szenvtelenül" jutok arra a következtetésre, hogy az ormánysági őslakosság kipusztulóban van. „Illik-e rájuk a szó, hogy kipusztulnak? Lehet. Azt hiszem, nincs mit siratni rajtuk", idézi tőlem Kónya. S hozzáteszi: „amennyire meghat és megráz bennünket Móricz Zsigmond aggódó fájdalma, annyira felháborít Déry Tibor írói magatartása." Kónya cikkében a sok ferdítés között talán ez a legvaskosabb. Egyszerűen elhagyja az idézet előtt azt a mondatot, melyből kiderül, hogy én nem az egész ormánysági őslakosságnak a pusztulását jövendölöm meg, hanem az ormánysági családoknak csak egy részéről beszélek, a túlnyomó többségében módos „pógárok"-ról. „Érzelgősség nélkül állapítsuk meg" - írom -, „az ormánysági családok egy része, túlnyomó többségében módos »pógárok«, elfajultak, kiöregedtek, életképtelenekké váltak. Illik-e rájuk a szó, hogy kipusztulnak?" stb. Elhagyja az idézetből azt a rajzomat, amelyet ezekről a kiöregedett, elfajult, keményszívű vénekről készítettem, akiknek gőgje s erkölcstelensége indokolja ítéletem keménységét, elhagyja a kaszt pusztulásának idéztem okait, elhagyja azt a reményteli ábrát, melyet a fiatalabb nemzedékekről s a nép nagy többségében egészséges rétegeiről rajzoltam. Úgy elferdíti, meghamisítja mondanivalómat, hogy ha most nem tenném ide, magam elé a magam szövegét, kételkednem kellene a saját józan eszemben. „... az ormánysági parasztok is vasútra ülnek" - írom a fiatalokról. - „Távolabbi sorsuk nem követhető szemmel, de az itteni református lelkész több olyan esetről is tud, amikor a kivándorolt fiatal kákicsi házasok, falujukból mint egy kényszerzubbonyból kilépve, egyszeriben felhagytak az egykézéssel, és már második, harmadik gyereküket nevelik. Otthon, a szülők gyeplőjébe fogva, akiket magukat is a nagyszülők csípős ostora hajt, keserű vének között, akiknek szúrós szeme rögeszmésen már csak a vagyonra mered, a fiatalok is idő előtt megöregednek ... s ha mégis ki akarnának ugrani a hámból, ott van körülöttük a falu, illetve a maguk kasztja, amely embertelen gőgjével, előítéleteivel, osztálydölyfével megfélemlíti, visszarántja őket. Ez a kőházakban, kőkerítések mögött élő, asszonyait elemésztő, elvénhedt nemzedék »erkölcstelennek« nevezi azt az asszonyt, akinek több gyereke van. Kinézik maguk közül, cigánynak csúfolják. A Békésből származó postakezelőnő beszélte nekem, hogy az egyik ormánysági faluban szállásadónője »muveletlennek« sajnálta le őt, mert alföldi, sokgyermekes »busmagyar« családból származott. »Muveletlennek«,