Déry Tibor: Szép elmélet fonákja (Déry Archívum 15. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2002)

1954

mert szeretik a gyerekeket! Szerencsére a vének uralma letűnőben van. Az egyik erő, mely döntögeti, maga a burjánzó élet: a körülöttük rohamosan szaporodó sokgyermekes bevándorlók, kiknek társadalmi súlya s tényleges hatalma számukkal egyenes arányban növekszik ... A kaszt számarányban egyre gyengül, s mint majd látni fogjuk, gazdasági erőben, tehát tekintélyben is. Megmaradni nyilvánvalóan csak azok a családok maradhatnak meg belőle, akik kiugranak a kasztból. Az a kérdés, van-e remény arra, hogy ennek a régi, szép s alapjában véve nagyon értelmes ormánysági fajtának legalább egy számottevő része megmenekülhet? Azt hiszem, s remélem, hogy van. Lehet, hogy az Ormányság mint néprajzi egység a bevándorlók nyomása alatt össze fog zsugorodni, hogy a tiszta ormánysági falvak egy részéből kevert népű magyar falvak lesznek, de ne áltassuk magunkat! ... milyen népi vagyont veszítene ezzel a nemzet? Mit őrzött meg az ormánysági őslakosság sajátlagos hagyományaiból olyat, aminek elvesztését siratni kellene? Erkölcseiből a rosszat: a kapzsiságot, amely az egykét szülte. A gazdagság gőgjét, az úrhatnámságot. Kákicson a házak nem egyenes vonalban épültek, hanem sorjában, mindegyik néhány lépéssel előrébb, mint régi szomszédja, mert mindegyik család előrébb akart kerülni a másiknál. Amelyik ház kőből épült, nem vakolták be; látni való legyen, hogy nem vályogból van, telt téglára. Alkotóerejükből, leleményességükből mit őriztek meg? Görcsösen ragaszkodnak a régi, elavult termelési módszerekhez. Népi kultúrájukból? Igaz, babonáikat jórészt elvetették s a »kenoasszonyok« helyett orvoshoz igyekeznek jutni, de viseletüket elhagyták, költészetüket, nótáikat, táncaikat elfelejtették. S új kultúrát szereztek-e? Besencéből, ahol körülbelül hetven család él, a falu fennállása óta az idén érettségizett az első gyerek. Érzelgősség nélkül állapítsuk meg: az ormánysági családok egy része, túlnyomó többségében módos »pógárok«, elfajultak, kiöregedtek, életképtelenné életképtelenekké váltak. Illik-e rájuk a szó, hogy kipusztulnak? Lehet. Azt hiszem, nincs mit siratni rajtuk. Fennmaradásukkal csak tovább fertőznék az ép töveket, hajtásokat. így is túlontúl sok az egészséges ösztönű család, és sok a fiatal, akiket szokásaikkal, tekintélyükkel, hatalmukkal terrorizálnak. A tiszta református falvakban az egy-két bevándorolt család kénytelen törvényeikhez alkalmazkodni, Besencén például a betelepült két vagy három alföldi család is egykéssé lett. Az a kérdés, hogy a nép egészséges rétegei - benyomásom szerint a nagy többség - hogy tudnak tovább fejlődni s mennyire őrzik meg néprajzi egységükből azokat az elemeket, amelyeket megőrizni érdemes. Ilyenek is vannak természetesen; elbűvölő emberekkel találkoztam az öregek között is." Van-e ennek a szövegnek a legkisebb köze is ahhoz, amit Kónya Ormánysági jegyzeteimről elmond? „A tárgyilagos közöny" - írja rólam befejezésként - „vagy a közönyös tárgyilagosság már csak egy kurta lépésnyire van a cinizmustól, amely pedig nem lehet szocialista magyar író sajátja". Mennyiben vonatkozhatik ez cikkemre, amelynek befejezése így szól: „Az ormánysági paraszt földéhsége megszűnt, szinte egyik napról a másikra föld-