Déry Tibor: Szép elmélet fonákja (Déry Archívum 15. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2002)

1954

pontjai szerint osztályozott és értékelt irodalom szegényessé válik; az alkotó munka művészi és nevelő hatása béklyóba szorul". Épp erről beszéltem jegyzetemben, melynek az ún. pesszimista versek dolgában ez volt a kiindulási alapja; az író s az olvasójogát a könnyekre igyekeztem benne végső soron megvédeni. Kónya erre a gondolatra is csak gyanúsításokkal válaszolt. „... kissé gyanakodva nézzük olykor ezt a szomorúság-kultuszt", írja. Vajon, mire gyanakszik? Nem az elvi alapon álló, tisztességes kommunista író módszere az, mely szókimondó, világos vádirat helyett homályos célzásokkal, kétértelmű feltevésekkel mar a vitaellenfél bokájába. * Kónya az Ormánysági jegyzetekről szóló bírálatot is rögtön az első jegyzet hangján, gyanúsításnak is beillő gyanakvással kezdi. „Hogy adatokban, tényekben mennyire igaz ez az írás, sajnos, nem áll módunkban felmérni", így szól második mondata. Mit lehet erre felelni? Ha kételkedik igazmondásomban, találjon módot rá, hogy felmérje, ha pedig nem talál, akkor ne írjon róla. De semmi esetre se sértse meg egy írótársát azzal, hogy ténybeli adatok nélkül, bizonyságot sem szerezve kételyeiről, meggyanúsítja, s eleve gyanakvóvá teszi az olvasót az író megbízhatósága iránt. Az ormánysági egyke kérdését vizsgáltam cikkemben. „Mert nem az elvont »kapzsisag« e táj népének sírásója" - tanít ki Kónya-, „kizárólag a múlt rendszer, nagybirtokaival, kisbirtokaival, földéhségével, munkanélküliségével és minden reménytelenségével együtt". Az elvont „kapzsiság" idézőjelbe van téve, tehát azt a hitet kelti az olvasóban, hogy tőlem idézte s ennélfogva a mondat második fele az én hibás „elvont kapzsiság" tételemnek a helyreigazítása. Csodálkozva kérdeztem magamtól, amikor idáig értem az olvasásban: elképzelhető-e ennyi felületesség rosszindulat nélkül? „Meggyőződésem, hogy elsősorban a magántulajdon, a vagyon rontotta meg ezt a népet", írom én erről a kérdésről. „A romlás természetesen az utolsó évtizedekben, a feudálkapitalizmus idejében érte el tetőfokát, amikor a nyolc-tízezerholdas uradalmak már végképp rátették kezüket a falu torkára. Földet nem lehetett szerezni, a vagyonon osztozni kellett, minél kevesebb örökös maradt, annál jobban jártak ezek. Az ormánysági szülők is szerették gyerekeiket, könnyíteni akartak jövőjükön; ez az egyke egyetlen emberséges motívuma és mentsége. A motívum lassanként elsatnyult, a vagyon öncéllá vált, az egyke társadalmi törvénnyé." Majd a következő oldalon: „itt csak a szocializmus segíthet, gondolom magamban, amikor éjjel, a poros országúton, vaksötétben hazafelé botorkálok ... Ha már nem lesz föld, melyet el kell aprózni az örökösök között, de minden kézre jut munka és megélhetés, akkor melyik egészséges anya fogja visszalökni magzatját a semmibe?" S még odébb: „Falun az öregek sorsa sosem volt irigylésre méltó, ezen is csak a kommunizmus tud segíteni." De mindezt nyilván azért kellett elhallgatni, udvarias kifejezéssel élve, hogy kétségbe lehessen vonni szocialista író voltomat. „Micsoda közösségvállalás egy nép életével,