Déry Tibor: Szép elmélet fonákja (Déry Archívum 15. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2002)

1954

lálunk, aki egy hónappal előbb olvasván el a megbírált cikket, nem emlékezhetik részleteire. Mert nem igaz az, hogy én „lefokoztam", ahogy Kónya mondja, az aktuálisan politizáló irodalmat, csak nehézségeire figyelmeztettem: először arra, hogy a stréberek, az Okos Elemérek és Nyalóka Lajosok - ha az irodalompolitika túlságosan kedvez nekik - gyorsan gyártott fércműveikkel aktualitás ürügyén kiszorítják a jó művészetet; másodszor arra a veszélyre, amely az igazi írót is fenyegeti: „Akármilyen tehetséges is az író, ha csak a mű közvetlen hasznát, az azonnal lemérhető hatást nézi »irom cikkemben«, s nem gondoskodik a kellő alapozásról, mely az időbe ágyazza, a múlttal és a jövővel hátra- és előre költi gondolatait s érzéseit, akkor munkája szétporlik a lélek tűnődő tekintete alatt. Ne a jövőnek írjunk, hanem a mának, de a mű a mához is csak akkor fog szólni, ha a jövő előtt megállja a helyét", harmadszor arra, hogy napra, órára időzített s hatásában előre lemért kitűnő mű csak kevés született a világirodalomban; Petőfinek sikerült, de irodalompolitikánk részéről elhibázott pedagógiának tartom, hogy elénk, akik jóval kisebbek vagyunk tehetség dolgában, állandóan csak az ő példáját akasztgatja. A nehézségek felsorolása vajon azonos-e azzal, amit Kónya rám fog, hogy „eleve alsóbbrendűnek minősítem az aktuális politikai költészetet"? Lehet, hogy tételeim tévesek - én fenntartom őket nem hiszem -, de vajon a tévedés elegendő ok-e arra, hogy a bíráló, ha nem győzi érvekkel, kiforgassa a megbírált állításait, meghamisítsa mondanivalóját? Nem az elvi alapon álló tisztességes kommunista író módszere az, mely mást ad a vitaellenfél szájába, mint amit az mondott. De Kónya nemcsak érveimet, tételeimet torzította el, hanem egész cikkem tendenciáját. Én nem azokkal az írókkal pereskedem benne, akik napipolitikai verseket írnak, hanem irodalompolitikánkkal, mely az eddigi gyakorlat szerint egész irodalmunkban legtöbbre a közvetlen agitációs hasznot becsülte, s így azokat az írókat is a „közvetlen" politikai haszon keresésére szorította, akik hajlamuknál, vérmérsékletüknél, írói alkatuknál fogva erre nem alkalmasak. Eszem ágában sem volt a napi politikával foglalkozó ké irodalom jogosultságát tagadni, amint azt Kónya el akarja hitetni az olvasóval, csak azt kívántam az irodalompolitikától, hogy a jövőben „ne szinte kizárólag a közvetlen politikai hasznot keresse rajtunk, hanem legalább annyi figyelemmel azt a bizonyos közvetett hasznot is, amelyet jobb szó híján a lélek tisztulásának neveznék, tehát a művészet igazi célját, értelmét". A párt új állásfoglalása az irodalom kérdéseiben, amely most, másfél hónappal cikkem után, nyilvánosságra került (Szabad Nép, március 15.), úgy látom, igazolja álláspontomat. Egyrészt figyelmeztet bizonyos kispolgári anarchikus nézetek elterjedésének veszélyére, másrészt elítéli az irodalmi élet bürokratáit, „akik időről időre megadott politikai szempontok propagálására szeretnék korlátozni az írói szabadságot". Elítél egyes szerkesztőségeket és lektorátusokat, melyek „a politika vélt érdekeit követve megkísérlik a lehetetlent: az agitáció és az irodalom közötti minden különbség felszámolását". S megállapítja, hogy „a kizárólagosan az agitáció szem-