Déry Tibor: Szép elmélet fonákja (Déry Archívum 15. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2002)

1946

Az öreg mosónő elhallgatott. - Vagy megsajnálják, vagy megundorodnak tőle - vélte egy idő múlva, s huncutul elmosolyodott. - Addig kell sopánkodni, amíg bele nem unnak s faképnél nem hagyják az embert. Majd meglátja, hogy elmenekülnek, ha én nekifohászkodok s óbégatni kezdek. A két pincehelyiség, amelyeket csak egy lécajtó választott el egymástól, estére mire a két orosz katona a csigalépcsőn lebotorkálva benyitott az óvóhelyre - az egész napi várakozástól úgy átidegesedett, hogy a falakon vastag csöppekben csillogott a verejték, s az ágyak, mint a megvert kutyák, szüntelenül nyikorogtak a csendben. Körülbeiül negyven ember aludt a két helyiségben, nagyobbára tehetős polgárok, ügyvédek, közhivatalnokok, kereskedők s ezek cselédsége; köztük néhány hitványabb pénztárcájú lélek is, akik piros cihás vánkosaikkal, dunyháikkal a szomszédos beomlott ház óvóhelyéről költöztek át alig egy héttel a pesti oldal kiürítése előtt. Az őslakók egy része ugyan nyilas vagy nyilasérzelmű volt, de közülük csak egy államrendőrségi detektív s a segédházfelügyelő menekült át a németekkel Budára, a többiek színt váltottak. Özv. Veressné és fia a szabadságra készülődött. Amikor este kilenc óra tájban a két orosz katona kivágta az előtér ajtaját, a férfiak nyomban kiugrottak a paplan alól, az asszonyok fejükre húzták a vánkost. Egy vénlány a párna alatt sikítozni kezdett. A gyerekek már nem sírtak, rég megtanultak fuldokolni. Az óvóhely különleges fénnyel volt kivilágítva, az utolsó készletekből mindegyik pincében három-három gyertya lobogott. Termetre a két katona egyforma volt, egyforma csapzott, szőke haj buggyant ki sipkájuk alól sápadt arcukra. Vállukról géppisztoly lógott, melyet ferdén előre billentve, alsó karjukon nyugtattak. Homlokukról, halántékukról patakzott az izzadtság. Mindkettőnek sebhelyes volt az arca s egy kis párafelhő libegett a szája előtt. Az ajtóban állva körülményesen szemügyre vették a pincét. Nyakukat lassan ideoda forgatva végigsétáltatták fátyolos csillogású szemüket a két sor fehér ágyon, melyek a homályos falak s a mennyezetet támasztó cölöpök között sorakoztak, egyegy laza, fekete árnyalakkal az ágynemű között. Felsőtestük kissé előrehajolt a sóvárgás rugóin, térdük csikorgott. Géppisztolyukat némán ringatva, mint egy karonülő csecsemőt, hangosan lihegtek, szájuk sarkából egy vékony, csillogó nyálpatak ereszkedett le állukra. Mari néni, aki az orrára húzott takaró mögül figyelmesen nézegette őket, egy idő múlva könyökével oldalba döfte a teljesen a dunyha alá merült özv. Daniskánét. - Nézze csak, Daniskáné - súgta -, hogy milyen szép egyformák. Egy gramm különbség sincs köztük, épp csak hogy az egyiknek barázdás a homloka, a másiké meg sima. - Hagyjon békén! - súgta vissza az öreg mosónő. - Imádkozom. - Arra még ráér - suttogta Mari néni. - Még mindig csak az ajtóban állnak. Nézze csak, úgy ráncolja az az egyik a homlokát, mintha meg volna ijedve attól, amit tervez. A két orosznak valószínűtlenül könnyű őzjárása volt s váratlanul vaskos medvehangja. Amikor ágytól ágyig futva, fel-felvágó zseblámpáikkal bevilágítottak a nők