Déry Tibor: Szép elmélet fonákja (Déry Archívum 15. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2002)
1946
arcába, s a zöldes sugárkévék hol egy fiatal leányarcot, hol egy ráncos, foghíjas szájat hasítottak ki a homályból, s egy perc alatt egy egész albumnyi női arcképet göngyölítettek az emlékezetre, mialatt csizmájuk ide-oda cikázó, puha topogása egy félelmetes és huncut tánc ütemét kopogta ki a cementpadlóra, a síri csendben figyelő pincében hirtelen egy velőtrázó sikoltás hallatszott. S egy lélekzetnyi idő sem telt el s már egy második sikoltás felelt a túlsó sarokból. Az egyik orosz katona, a derekán átkarolva, a házfelügyelőék tizennyolc éves, szőke lányát a kijárat felé vonszolta. A másik, aggodalmasan összeráncolt homlokkal egy ágy fölé hajolt, amelyben a lány állapotos anyja a rémülettől vajúdni kezdett. Mialatt a lány sikolyai mind halkabban szóltak az előtér, majd a távolabbi szenespincék felől, s az asszonyok ágyukból kiugrálva körülvették a görcsökben hánykolódó anyát, a pincében maradt orosz lerakta géppisztolyát az asztalra, élesztgetni kezdte az estéről maradt parazsat. A sarokban még talált egy kevés forgácsot, a tűzhely hamarosan zúgni s pattogni kezdett. Rövid, szótalan keresgélés után, senkihez sem szólva, felfedezte a baltát is, néhány vastag hasáb fát a hóna alá fogott s kivitte az előtérbe. Gyors, kemény csapásokkal dolgozott, arcáról ömlött a verejték. Amikor a felhasított fával karjaiban elhaladt a vajúdó anya ágya mellett, amelyet szoros gyűrűvel vettek körül az asszonyok, szemérmesen elfordította fejét. A férfiak szinte valamennyien a másik pincébe mentek át; a fiatal orosz katona egyedül maradt az asszonyokkal s az álmukból felzavart, síró gyerekekkel. A melegíteni való vizet az előtérből kellett behordania; az óvóhely tartalékvizét itt tárolták egy fürdőkádban, amelynek azonban már csak a fenekén lötyögött egy kis maradék. Két nagy vasfazékkal tett a tűzre, az egyik légóvödröt pedig hidegvízzel szedte tele. Többször is meg kellett járnia az utat az előtérből a belső pincébe, amíg elkészült a vízhordással. A vajúdó anya szinte szünet nélkül sikoltozott. Orvos nem lakott a házban, a házfelügyelő pedig dolgavégezetlen tért vissza az utcáról, sehol nem nyitottak neki kaput a lövésektől visszhangzó éjszakában. Az utcában két ház is égett; az egyiknek a tetőzete, ez a borús, téli eget világította ki fel-felszúró lángjaival, a másik az utcát fényesítette ki teljes szélességében a földszinti ablakai mögött zúgó tűzzel. A szakadozott, éles sikoltások felhallatszottak az udvarig. A házfelügyelő egy percre megállt befelé futtában: nem tudta eldönteni, hogy felesége vagy lánya hangját hallja-e. De amikor homlokát törölgetve belépett a belső pincébe, a sikolyok hirtelen elhallgattak. Az ágyat még mindig szorosan körülállták az asszonyok, az orosz katona a gyűrű előtt, egy alacsony zsámolyon ült s összeráncolt, fiatal homlokával mozdulatlanul bámult maga elé. Az ajtócsapódás zajára felvetette fejét, és figyelmesen szemügyre vette a házfelügyelőt. - Kérdezze meg, hogy hova tette a lányt - sikított egy hang -, kérdezze már meg! - Hogy kérdezzem meg! - morogta Mari néni. Az egyik orosz melléje lépett, balkezét vállára tette, jobbjának kinyújtott, vastag mutatóujjával pedig óvatosan megcirógatta az öregasszony arcát.
