Déry Tibor: Szép elmélet fonákja (Déry Archívum 15. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2002)

1946

Végig a part menti városrészekben szétlőtt német tankok és teherkocsik torlódtak a keskeny mellékutcákon, az elmúlás sarába fagyva. Szemre ezen az első napon lent az alvilágban is alig változott az élet. A férfiak az idegen katonáktól való féltükben nem jártak ki az utcára s legfeljebb lakásaikba mentek fel, megvizsgálni a magaslati levegő megváltozott minőségét. Minthogy repülőtámadástól nem, legfeljebb a budai gyújtógránátoktól kellett tartani, egy kissé el is időztek az idegenné vált otthonokban, melyek - mint a nyaralásból hazatérőket — berzenkedve, a távollét megülepedett szagával s a hiány huzataival ellenségesen fogadták a hazatérőt. A nők nagyobb része azonban lent, az óvóhelyen szövögette félelmeit. A Nádor utca 46-ban is eseménytelenül telt el a nap. A pince, amelyet már rég mályvaszínűvé festett a rémület, s úgy átalszőtt idegrostjaival s fonalaival, hogy helyiségből már szinte lelkiállapottá vált, mint egy megvalósult kényszerképzet lapult a föld mélyén. A fal mellett, a polcon pislákoló mécses több árnyékot vetett, mint fényt. Ha az egymás mellett sorakozó, gyűrt, fehér ágyak valamelyikéből egy-egy hangosabb szó röppent fel, az mint egy szívóbomba, minden neszt magába rántott, s egy hosszú sáv légüres csendet vágott maga mögött. Még a gyerekek is nagyobbrészt átaludtak az egész napot. - De én, lelkem, nem félek tőlük - közölte özv. Daniskáné, fejét lassan ingatva, Mari nénivel, aki a közös ágy szélén szótlanul kuporgott mellette, s unalmában hüvelykujjaival malmozott a köténye alatt. - Reggel, amikor bejött az első s épp az oltár előtt térdepeltem, ő meg megállt mellettem, én jól megnéztem az arcát. Alighogy észrevette a Krisztus-képet, kifényesedett a szeme. A halántékán volt egy kis sebhely, abból megindult a vér. Mari néni hümmögött, saját mutatóujjával feljebb lökte pápaszemét. - Dehogy félek tőlük - folytatta Daniskáné. - Beteg embert nem bántanak! - Miért, maga beteg? - kérdezte Mari néni csodálkozva. - Mi baja? Özv. Daniskáné felemelte mutatóujját. - Az öregség — felelte. Hirtelen dühbe gurult, ráncos, szelíd arca elvörösödött. Tán nincs elég bajom - mormolta szemrehányóan -, mit tesz úgy, mintha nem tudna róluk! - Nem tudok róluk! - dünnyögte Mari néni, fejét ingatva. - Nem tudja, hogy négy éve nem láttam a lányomat! - kiáltotta az öreg mosónő, lihegő keblére szorítva ráncot kezét. - S ha éppenséggel nem volna más bajom, hát nem állhatnék eléjük, hogy: nagyságos tiszt úr, itt fáj az oldalam, meg a vesém fáj, s az epém fáj, s ha esténként hazamegyek, hát mind a két lábam megdagad s alig bírom a derekamat. S nem is várnám meg, amíg megkérdezik, hanem mihelyt elém érnek, rögtön jajgatni kezdenék és sűrűn sóhajtoznék, ahogy már az ilyen magamfajta öreg asszonyok szoktak, s olyan bánatos arccal néznék rájuk, hogy megesnék rajtam a szivük. Erősen panaszkodni kell a férfiaknak, akkor megsajnálják az embert. - Engem az uram megvert, ha erősen panaszkodtam - közölte Mari néni.