Déry Tibor: Szép elmélet fonákja (Déry Archívum 15. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2002)
1953
nyomorúság idején ismerjük meg, és az ellentétek játékán keresztül elvezeti őt a szeptemberi tüntetésre, amelynek során válik ez a fiú jövendő kommunistává. A szeptemberi tüntetésnek szerinte csak akkor van dramaturgiai funkciója, ha megfogalmazza Bálint számára azokat a tapasztalatokat, amelyekre ő előző életében önkénytelenül következtetett. Ha a tüntetésnek ez a dramaturgiai funkciója nincs meg, akkor a tüntetés csak ciráda. Ha az elvtársak figyelmesen végignézik a tüntetés lefolyását, akkor azt fogják látni, hogy úgy érzelmileg, mint intellektuálisan fokról-fokra viszi Bálintot arra a magaslatra, amelyen azután a filmet bevégzi. Viszi azzal, hogy megmutatja, mi történik körülötte, viszi azzal, hogy megmutatja, mi történik legjobb barátaival, viszi azzal, hogy megmutatja, mi történik vele is, viszi azzal, hogy személyesen, a saját szemével és bőrével győződik meg arról, hogy milyen az a társadalom, amelyben él. Érzékileg mutatja meg neki az osztályellenséget, végül mindennek a betetőzéseképp viszi azzal a magyarázattal, amelyet Brányiktól, azaz a Párttól kap. Ez az ő filmjének az elgondolása. Ha bármiben eleget tesz egy-egy elvtárs ama kívánságának, hogy előzőleg hozza össze Brányikot Bálinttal, akkor az egész koncepció felborul. Belátja annak szükségességét, hogy Bálintot elevenebbé tegye, emberivé, amit magánéletén keresztül vagy esetleg a tömegekkel való érintkezése útján meg tud csinálni, de semmi szükségét nem látja annak, hogy miért kell a Pártnak már előre meggyőzni Bálintot. A bizalmi gyűlésről a következőket szeretné elmondani. Három változatot írt ehhez a jelenethez. Az első változat ennek a mostaninak pontosan az ellenkezője volt. Ennek a többsége kommunistapárti volt. Abból indult ki, hogy a nyomasztó társadalmi viszonyok következtében elképzelhetetlen az, hogy ezek a bizalmiak, akiknek egy része mégiscsak szorosabb összeköttetésben van a munkásokkal, ne közvetítsék a tömegeknek ezt a hangulatát. Az első változat úgy kezdődött, hogy amikor bejelenti Peyer, hogy a kommunisták egységfrontjavaslatot terjesztenek be, ekkor dörgő taps a válasz, és Peyerék nagy kínban vannak. Ez volt nagyjából az első változat. Mi következett ebből? Az, hogy a nézőnek óhatatlanul az a benyomása támadt, hogy ezek az úgynevezett összbizalmiak, akiket Peyerék választottak meg minden üzemben, ezek kitűnő osztálytudatos munkások, akik tulajdonképpen csak egy pár vezető nyomása alatt meghajolnak, egyébként kitűnő emberek, akik teljesen együttéreznek a tömeggel, sőt a kommunistákkal is szimpatizálnak. Ez teljesen hamis képet adott volna. Ehhez ráadásul beszélt egy elvtárssal, aki maga is részt vett ezen az összbizalmi ülésen, aki neki úgy írta le ezt, ahogy ezt a jelenlegi második változatban megcsinálta. A boncok ott is boncok maradtak, és az ellenzék a rájuk nehezedő nyomás alatt csak igen elvétve szólt hozzá. Ezt mint a valóság szavát annál szívesebben fogadta el, mert úgy látta, sikerült érzékeltetni azt a különbséget, ami a tömegeket elválasztotta az áruló szociáldemokratáktól. Abban a pillanatban, ha ő úgy mutatja be, hogy a bizalmiak a forradalmi munkásság mellé állnak, akkor elveszíti a szoc. demokratáknak azt a pozícióját, amelyet a történelemben ismerünk, amelyet a párt nyilvánosságra hozott, amely valójában igaz is volt.
