Déry Tibor: Szép elmélet fonákja (Déry Archívum 15. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2002)

1952

elsővonalbeli olvasóközönsége, különösen az irodalmi műveltség terjesztésére hivatott nevelők, nevelőnek készülő diákok és a kultúradminisztrációt végző kultúrmunkások legjobbjai azzal a problémával vívódnak, hogy Farkas Zénó és Nagy Júlia szerelme reális, valószerű-e, és milyen álláspontot kell itt a szocialista realistának elfoglalni. Szerintem semmilyet, mert ez álprobléma ... Én ugyan nem tudom a kommunistát úgy felfogni, hogy az soha semmiben, még az érzelmi életében sem tévedhet, pláne, ha Déry azt akarná ábrázolni, hogy az úri romlás hogyan fertőzi, rontja a szellemi és magatartásbeli fölényével a nép fogékony, feltörekvő gyermekeit is, vagy pedig ha azt bizonyítaná, ami igaz is, hogy ezeknek az uraknak a nő csak a fiziológiai egyensúlyhoz szükséges »nemi kellek«, s hogy Farkas Zénó esetében pontosan ez a helyzet, de a vitákból nézve az eredmény nem ez, hanem az az álprobléma, amit már mondtam. Az olvasók nagyon komolyan veszik ezt a szerelmet, mert Déry is komolyan veszi. Déry ugyanis olyan rendkívüli írói erővel éli bele magát az alakjaiba, hogy még a homunculus-jellegű figurákat is igazi emberi mozgató erővel - úgyis mondhatnám, lélekkel ... - tudja telíteni." Ezek szerint tehát az a baj, hogy jól írtam meg, elhitető erővel azt, amit Veres is ábrázolandónak, a Horthy-társadalomra jellegzetesnek, sőt a kommunistára is lehetségesnek tart. Ha rosszul írom meg ugyanezt, akkor nyilván elfogadható lett volna. Semmi kedvem nevetségessé tenni Veres okoskodását, hűségesen igyekeztem a lényegét követni és megérteni: megérteni még azt is, amit pontatlanul fejezett ki. De ha az ember az igazát bizonyítani kívánja, akkor ne érje be elvont tételekkel s megvesztegető szólamokkal - még ha Veres Péternek hívják is —, hanem alaposan ismerje meg a vita tárgyát, s ennek konkrét vizsgálata kapcsán bizonyítson. Nekem Veres cikke olvastán néha az volt a benyomásom, hogy tán végig sem olvasta a regényt, különben nem tévedhetett volna ilyen vaskosan. Mert mit szóljak például a tanárról való jellemzéséhez? „Egy öregedő, drabális és a kezdődő szenilitás tüneteivel is terhelt professzor." Mit szóljak ahhoz, hogy Nagy Júliát „egy még fiatal, de már a terméketlen hervadástól ösztönösen rettegő" lánynak tartja, „aki belehajszolja önmagát egy akármiféle férfi iránti szerelembe"? Vagy mit szóljak az úgynevezett álproblémával kapcsolatos vargabetűs érveléséhez? Álproblémának nevezi, mint a fenti idézetből látható, azt a kérdést, hogy a tanár és Júlia szerelme „reális és valószerű-e". Álprobléma: közkedvelt, divatos szó. De ha álprobléma, az olvasók vetették fel, s Veres megbélyegzi ugyan, de az ellenem való bizonyításnál mégis legfőbb érvnek használja. Ez a következőképpen történik. Veres helyesli azt, hogy leleplezem, hogy az úri osztály megfertőzi, rontja a nép fogékony, feltörekvő gyermekét, leleplezem, hogy a nő számukra csak nemi kellék. „Farkas Zénó esetében pontosan ez a helyzet - írja szó szerint -, de a vitákból nézve az eredmény nem ez, hanem az az álprobléma, amit már mondtam." Mi következik ebből? Veres helyesli, hogy „leleplezek", de minthogy az olvasók szerinte a leleplezést nem értik meg, tehát - ahelyett, hogy az olvasókat igyekezne meggyőzni - visszavonja helyeslését. Miért teszi ezt? Mert az olvasók komolyan veszik azt, amit írok. „Déry ugyanis olyan rendkívüli írói erővel éli bele magát alakja-