Déry Tibor: Szép elmélet fonákja (Déry Archívum 15. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2002)

1945-1948

1945 194S nevezésében volt azonos a szovjet ideológiai szóhasználattal; elválasztotta attól egyértelmű „liberalizmusa" és a felvilágosodás eszmerendszeréhez való szoros kötődése. Déry kommunizmusa természetesen 1945 után is elsősorban nyugatra és nem keletre húzott. Nyugatra, ahol a volt szürrealista Louis Aragon, Paul Éluard, vagy André Gide és Jean-Paul Sartre, netán Howard Fast, illetve Vasco Pratolini kereste hasonló módon és irányban a jövő útjait. S az is természetes, hogy a kommunizmus kétféle értelmezése már a demokrácia legelső éveiben felszínre került Déry és a napi mozgalom közti kisebb-nagyobb súrlódások formájában. A Magyar Kommunista Párt művelődéspolitikájának Lukácstól „balra" álló képviselői, a Moszkvából hazatértek, már kezdetektől a szovjet gyakorlat meghonosítását tekintették céljuknak. (E nyomulás részleteiről, a népiek és urbánusok közti taktikai manőverekről l. Standeisky Éva: A Magyar Kommunista Párt irodalompolitikája 1944-1948.) E kritikai gyakorlat egyik alaptétele - ortodox módon - egyfajta alárendeltséget tételez fel a „központ" és az egyes író között. Ennek a szemléletnek tulajdonítható az a szemmel látható tartózkodás, amely Déry köteteit már 1945-ben fogadta. A Szabad Nép meglehetősen fanyalogva ismertette például az elsőként megjelent Szemtől szembe kisregényeit - az azokban túltengő „erkölcsi" kérdések miatt. S idővel „bonyolultságát" is szóvá teszik - nemcsak ebben a műben, hanem az Alvilági játékokban, majd a háborút követő idők elesett gyerekhőseinek ábrázolásában; megtetézve e kifogást az azokban jelenlévő szürrealizmus „bizonytalan" valóságábrázolásával és „öncélú" esztétizálásával. - Ám akadt durvább és gyakorlati következménnyel járó súrlódás is, amikor ismeretlen kezek leállították Déry A tanúk című színművének a bemutatását, mert annak mondandója - a széles körökben tapasztalható passzivitás számonkérése a zsidótörvények üldözöttjei és áldozatai iránt —, úgymond, nem szolgálta volna a társadalom konszolidációját. Mindezt megtetézte néhány „ideológiai" jellegű konfliktus is: Az író és párt viszonyáról írt esszét például, amelyben Déry az író belső önállóságát és függetlenségét hangoztatta, közöletlenül visszakapja (a hagyatékban ma is kézbe vehető a Forum betűivel kiszedett korrektúrája), s csak évekkel később, 1956-ban, az „olvadás" évében sikerül az Útkaparó című kötetében nyilvánosságra hozni. (Az életmű-sorozatban: Botladozás. 2. köt. 408^120.) Végül, ha úgy vesszük: a pártvezetés és Déry közti felemás kapcsolat jeleként foghatjuk fel azt a „figyelmeztetést" is, hogy Kossuth-díját nem egymaga, hanem Füst Milánnal megosztva kapta. Déry Tibort azonban ezek a jelzések nem ingatták meg. Ráadásul véleményét sem rejtette véka alá, ha irodalmi eszményeivel szemben álló megnyilvánulásokkal találkozott. Szókimondásának mellbevágó példájaként emlegették azt a nyilvános fellépését, amikor a párt központjában összehívott értelmiségiek előtt - 1947 elején — vitába szállt Bolgár Elekkel, az akkori moszkvai nagykövettel. Az előadó ugyanis népszerűsíteni kívánta A. A. Zsdanovnak, a szovjet kommunista párt főideológusának dörgedelmes állásfoglalását a Zvezda (Csillag) és Leningrad című folyóiratok „dekadenciája" és szerkesztői ellen, akik - szerinte - „lelkesedni kezdtek a Nyugat rosszminőségű, modern, burzsoá irodalmáért". (A. A. Zsdanov: A művészet és filo-