Déry Tibor: Sorsfordító évek X.-ben. Kihallgatási jegyzőkönyvek, periratok, börtönírások, interjúk és egyéb művek, 1957-1964 - Déry archívum 16. (Budapest, 2002)
1957 - Az utolsó szó jogán
1957 kettővel nagyon röviden. Az egyik maga a per anyaga. A tárgyalás elején kijelentettem, h[ogy] nem akarok védekezni abban, amiben bűnösnek érzem magam, csak tisztázni szeretném magam az alól, amiben véleményem szerint a vád tévedett, s abban, miben egy-két tanú tévedett. így Tisztázni magamat elsősorban az alól a vád alól, h[ogy] meg akartam dönteni a n[épi] dem[okratikus] államformát. Minden megjegyzésem, észrevételem, kérdésem a tanúkhoz, közvetve v[agy] közvetlenül ezt a célt szolgálta. Megismétlem, amit a tárgyalás elején mondtam: soha egy gondolatom, egy szavam nem volt a mi államunk ellen, melynek eljövetelére egy egész életen át készültem, soha egyetlen szavammal nem vontam kétségbe a m[unkás]ság vezető szerepét. Még a Petőfi-köri beszédemben is, életem legnagyobb tragédiájában, még ott is vigyáztam arra, hogy a prol[etár]dik[tatúra] tartó szerkezetét, a kádereket megvédjem az igaztalan támadások ellen. Ha a közelmúltban mégis igen gyakran rossz k[ommunistá]nak bizonyultam, annak nem az államunkhoz való hűtlenség volt az oka, hanem ellenkezőleg épp az, hogy túlságosan féltettem a dogmatizmustól, a baloldali szektanizmustól (sic!), melynek káros voltát még személyes tapasztalatból ismertem a 19-es kommünből is. így estem az ellenkező végletbe, elsősorban erkölcsi aggályokból. Vallomásom során elmondtam, hogy a konstrukciós perek milyen elhatározó befolyással voltak fejlődésemre 1949-től kezdve. Ha nincs Rajk-per, akkor nálam nem következhetett volna be 1956. Ha a bíróság Nem védem azt, amit tettem, csak az okokat mondom el. Én a pártban, a k[ommunizmus] eszméjében sohasem vesztettem el bizalmamat. De arra kérem a bíróságot, vegye tekintetbe, hogy mi, kommunista írók, akik közül többen évtizedek óta küzdöttünk az eszméért, nagyobb felelősséget éreztünk, kellett hogy érezzünk a pártunk, a kormányunk által elkövetett hibákért, mint a pártonkívüli írók, s az igazságtevés szenvedélye könnyebben ragadhatott túlzásokba és tévedésekbe bennünket, mint azokat, akik közvetve nem éreztek közvetlen felelősséget. S ami az én személyemet illeti, még arra kérem a tanácsot, vegye azt is tekintetbe, hogy engem nem osztálygyökerek kötöttek a proletáriátus- hoz, hanem egy önként vállalt erkölcsi meggyőződés. Hiányzik belőlem az, amit osztály-szimatnak, ösztönnek neveznek, s talán ezért ís tévedhettem meg könnyebben, mint azok, akik maguk is a m[unkás]osztályból származnak. Arra kérem a bíróságon át a pártot, a magyar m[unkás] ságot, melyet majd négy évtizeden át hűségesen igyekeztem szolgálni, bocsássa meg tévedéseimet. A másik kérdés, amelyről röviden szólni akarok, személyes sorsom kérdése. Nem szánalmat akarok kelteni magam iránt, csak a tényeket mondom el. Öregségemre elrontottam az életemet. 1919-ben, tehát 38 éve lettem kommunista, s amit ezek alatt a hosszú évtizedek alatt végeztem, azt most egy fél év alatt elrontottam. Sokat szén vedtem Életemben sok megpróbáltatásban, nélkülözésben üldöztetésben volt részem meggyőződésem miatt. Ma 63 éves vagyok. Egész családom kipusztult, « feleségem van még s anyám, aki tíz éve ágyban fekvő beteg. Nem gyűjtöttem vagyont, a napi keresetemből tartottam el őket. Ép ésszel nem lehet elviselni azt a gondolatot, hogy a 95 éves anyám, akinek a férje, az apám, öngyilkos lett, egyetlen testvéröcsémet pedig a németek ölték meg, hogy az anyám esetleg ma-holnap abban a tudatban haljon /77
