Déry Tibor: Sorsfordító évek X.-ben. Kihallgatási jegyzőkönyvek, periratok, börtönírások, interjúk és egyéb művek, 1957-1964 - Déry archívum 16. (Budapest, 2002)
1957 - Déry Tibor saját kezűleg írt életrajza
1957 gyünk, talán most már nekem is lehet odahaza dolgoznom. Több emigráns írótársam is ebben az időben szállingózott haza, Illyés Gyula Párizsból, Kassák Lajos, Németh Andor Bécsből, Bemáth Aurél festő barátom Berlinből. 1927-28-ban vagyunk, hétévi távoliét után tértem vissza hazámba. De idehaza minden sivár volt. Anyámnak volt ugyan egy szűkös évdíja, ebből ketten nagy nehezen meg tudtak élni az öcsémmel, aki ekkor kis kezdőfizetéssel hivatalnokoskodott, róluk tehát nem kellett gondoskodnom, de a közviszonyok egy kommunista író számára semmi jóval nem kecsegtettek. Hét év alatt az emberek el is felejtkeztek a kezdő fiatal íróról, aki 1920-ban emigrált, s azóta nemigen jelentkezett írásaival. De a hatóságok nem felejtkeztek el rólam: ott szerepeltem a „fekete listán” a rendőrségi évkönyvben „K” jelzéssel (van belőle egy példányom). Számottevő keresetre nem tudtam szert tenni, kiadtam egy verseskötetet, s egy vékony prózai kötetet a magam költségén, nem sokat hozott a konyhára, az Athenaeum is kiadta egy régebben, még németországi emigrációim alatt írt regényemet, itt-ott megjelenhetett egy novellám, de megint csak az volt a helyzet, hogy a kenyérkereső munkától (kisegítő hivatalno- koskodás, fordítás stb.) nemigen jutottam írói munkához. Megint Szi Néhány évi kínlódás után megint csak Szilasi barátom sietett segítségemre. Azt tanácsolta, menjek el Pestről, amelynek nyomasztó Horthy-légkörét nem tudom megszokni, s ő vállalja eltartásomat egészen addig, amíg tervezett két nagyobb munkámat be nem fejezem. 1931-ben az év végén Berlinbe utaztam - feleségemtől közben elváltam ott körülbelül egy-másfél évig maradtam, majd Hitler választási győzelme után azonnal hazautaztam, innét tovább Dalmáciába, Dubrovnikba, a teljes magányba. Itt írtam meg a Berlinben szerzett tapasztalataimat a nácik és a kommunisták közötti harcokról a Szemtől-szembe című könyvemben, s itt kezdtem el tervezgetni nagy társadalmi regényemet, A befejezetlen mondatot, melyet aztán az elkövetkező négy év alatt megírtam. 1933 őszén Pestre haza anyámhoz utaztam, majd az év végén Bécsbe, ahol egy munkáskerületben béreltem szobát, mert meg akartam ismerni a bécsi munkásokat. Itt írtam meg 1934 végégig a regény első kötetét. A bécsi proletariátus 1934. évi februári felkelése egy időre megszakította munkámat. Ismertem néhány kommunistát, például dr. Mizzi Frischaufot, egy-két fiatal diákot, két magyar kommunistát is, ezeknek révén bekapcsolódtam az eseményekbe, s így kerültem összeköttetésbe az osztrák szociáldemokrata párt bal oldalán elhelyezkedett dr. Vajda Imrével is, az MDP későbbi KV-tagjával. Fegyveres harcokban nem vettem részt, az általam ismert kommunisták nem is tudtak fegyvert szerezni, röpcédulákat osztogattam, híreket közvetítettem, s főképp Vörös Segély-munkát végeztem, aminek legfontosabb feladata a forradalom leverése után az osztrák harcosok (Schutzbündler) lakásomon való rejtegetése és Csehszlovákiába való átcsempészése volt, valamint a kanálisokban rejtőzködő emberek kimentése. Munkámra vonatkozólag dr. Vajda Imrén kívül még két, úgy tudom, ma is élő, magyar tanút tudok állítani - nevüket ugyan nem tudom, de ha szükség van rá, fellelhetők: az egyik tanár a Külpolitikai Akadémián, német felesége van, láttam egyszer-kétszer Pesten is, a másik egy asszony, akivel évekkel 64
