Déry Tibor: Sorsfordító évek X.-ben. Kihallgatási jegyzőkönyvek, periratok, börtönírások, interjúk és egyéb művek, 1957-1964 - Déry archívum 16. (Budapest, 2002)
1964 - Írókról (emlékek)
1964 gyelmeztetett. Süketnéma, mondtam, bár valójában tudott beszélni, vagy ha beszélni nem is, de szavakat ugatni, és süketnek sem volt süket, mert ha az ember lassan beszélt, világosan tagolva a szavakat, a száj mozdulatairól folyamatosan leolvasta a mondanivalót. „Nagyon jó író ... jobb Móricznál” dödögte Tersánszkyról, s bár én ezzel nem értettem egyet, mégsem mondtam ellent, nem akarván megzavarni a perc áhítatát. Hivatalnok voltam akkoriban, korán fekvő, korán kelő, ritka vendég kávéházakban. Hogy mikor hozott össze a sors, azaz süketnéma festő barátom, személyesen is Tersánszkyval, arra már nem emlékszem pontosan. Úgy rémlik, Tersánszky akkoriban katonai szolgálatot teljesített - I9l6-ban vagyunk -, és így ő sem sokszor fordulhatott meg a Balatonban. De írói tekintélyét számos harctéri legenda cifrázta, még az én szememben is növelve tekintélyét, holott megrögzött antimilitarista voltam, utáltam a katonaságot, a háborút, minden háborút s különösen azt, amelyik éppen akkor az én bőrömre is spekulált. De Tersánszkyról olyan hírek jöttek a frontról, amelyek elsősorban férfiasságát, tehetségéhez méltó virtusát dicsérték; azt beszélték róla például, hogy a lövészárokból, ha úri kedve úgy tartotta, a legnagyobb tűzben is kimászott, teljes alakját kínálva célpontnak, s úgy lövöldözött vissza a túlsó fronton fekvő olaszokra. Azt is beszélték róla, hogy nagyon szereti a bort s nagyon bírja, mindenkit asztal alá iszik: egyszóval nemcsak író, hanem férfi is a javából. Hogy ezzel a férfival pontosabban mikor esett első személyes találkozásom, arra, mint mondom, nem emlékszem, csak annyira, hogy a Balaton kávéházban történt. Tihanyi, a süketnéma festő társaságában s hogy előttem az asztalon egy vastag füzet hevert, Lia című első regényem kézirata. Tersánszky belelapozott [a] még ember nem látta kéziratba. Rettenetesen szégyelltem magam. Egy kicsit olvasgatott benne. Ezután visszaadta, nem szólt egy szót sem. S amikor kisregényem egy év múlva megjelent a Nyugatban s én a megjelenés után találkoztam Tersánszkyval, a férfiú azt kérdezte tőlem:- Ez az, aminek a kéziratát mutattad?- Mutattam? Dehogy mutattam. Ezt láttad - mondtam. De Tersánszky most sem nyilvánított véleményt, én meg ültem és konokul hallgattam. Máig sem tudom, hogy mit tartott regényemről. Ennek ellenére abban az időben már megtisztelt barátságával. Tihanyival, a süketnéma festővel együtt tabáni kiskocsmákba jártunk, vacsoráztunk, iszogattunk: én ugyan nem szerettem a bort, de mivel abban a hiszemben voltam, hogy nem is lehet igazi író, aki nem iszik, hajnalig, irodanyitásig virrasztottam a férfiúval és szótlanul, rosszkedvűen nyeltem az ellenszenves folyadékot. Egy idő múlva Tersánszky ismét visszautazott a frontra, eltűnt az életemből. Újra író nélkül maradtam. * Ebben az időben, 1917 tavaszán vagy nyarán, két-három hónappal első regényem megjelenése után történt első hivatalos találkozásom az irodalmi világgal. Osvát 419
