Déry Tibor: Sorsfordító évek X.-ben. Kihallgatási jegyzőkönyvek, periratok, börtönírások, interjúk és egyéb művek, 1957-1964 - Déry archívum 16. (Budapest, 2002)
1964 - Írókról (emlékek)
1964 Ernő, a Nyugat szerkesztője bemutatott a Nyugat törzsasztalának. Itt találkoztam életemben először Ady Endrével. Másodszor már csak a koporsójában láttam. Elfogódott voltam, mint egy diák, aki első szerelmi találkájára érkezik. Úgy emlékszem, a Nyugat törzsgárdája szerdai napokon délután öt-hat óra között gyűlt össze a régi Vigadó kávéházban, a Dunakorzó mögött. Amikor Osvát meghívott, hogy látogassak el egyszer hozzájuk, valósággal megrendültem: azt éreztem, hivatalosan is íróvá fogadtak. Igen, megrendültem, de mégsem mentem el. Hetekig, talán két hónapig is vártam, amíg végül is rászántam magam: nem akartam mohónak látszani. Telve voltam önbizalommal - önbizalommal, amely azóta éveimmel fordított arányban egyre csökken - s azt hittem titokban, senkivel sem közölve ezt a véleményemet, hogy a legnagyobb magyar prózaíró vagyok vagy legalábbis leszek. Holott gyalázatosabbnál gyalázatosabb fércműveket firkáltam akkoriban, s megvallom, máig sem értem, hogy Osvát miképp tudta szigorúan villogó pápaszemével felfedezni bennem a tehetséget - ha ugyan van tehetségem -, felfedezni a hitvány írói anyag magas szemétdombja alatt. De akárhogy volt is, abban az időben huszonhárom éves fiatalságom gőgje, mint egy páncél, megvédett minden elképzelhető csalódás ellen. De azon a szerdai napon, amelyen végül is rászántam magam, hogy bemutatkozom az íróknak, egész lényem reszketett, mint egy kocsonya. Jó egy félóráig sétáltam a Vigadó kávéház előtt, amíg végül is egy görcsös erőfeszítéssel, reszketve, de határozott, gőgös, férfiúi léptekkel be nem nyitottam. A törzsasztalt nem volt nehéz megtalálni, fényképekről ismert fejek hajoltak össze felette. Ám mire megtettem azt a harminc lépést, amely a bejárattól az asztalig vezetett, úgy fel voltam dúlva, hogy a legszívesebben a föld alá süllyedtem volna. Osvát felállt, körben, egyenként bemutatott az irodalomnak. S hiába volt önbizalmam, mint egy hegy, szívemben hangyanagyságúvá zsugorodtam össze. Akkora volt értelmem zavara, hogy még emlékre sem bírt anyagot gyűjteni. Osváton kívül mindössze két arcra emlékezem arról a délutánról. Az egyik Ady arca volt, első pillanatban felismertem. De amikor megálltam előtte, s ő kezet nyújtott s valamit mormogott, nyilván a nevét, de oly nehéz nyelvvel s oly elmosódottan, hogy az anyja sem értette volna meg, akkor én istentelen szégyenemet, elfogódottságomat, zavaromat leplezni akarván, keményen a szeme közé néztem. - Hogy kérem? Nem értettem a nevét - mondtam. Ady megismételte, most már érthetőbben. Én pedig elsüllyedtem valahol, valaki mellett, valamilyen székben, s a délután folyamán többé ki nem nyitottam a szájamat. Hogy kik ültek körülöttem s mit mondtak, sejtelmem sincs róla. Egyetlen egy arcra emlékszem még csak. Ignotuséra s egyetlen mondatra, amelyet ez hozzám intézett. Ülve is meglátszott, hogy milyen apró emberke, s talán ez tette, hogy amikor egy ízben felém hajolt s megtisztelt szavával, akkor a semmibe áléit szellemi erőimmel is fel tudtam rá figyelni. S talán azért is, mert amit mondtott, pontosan vágott azzal, amit arról a tárgyról magam is gondoltam. „Fiam - mondta -, ha író akarsz lenni, ne légy újságíró.” * Az első író, akivel ezután közvetlenebb személyes ismeretségbe, annál többe, meg420
