Déry Tibor: Sorsfordító évek X.-ben. Kihallgatási jegyzőkönyvek, periratok, börtönírások, interjúk és egyéb művek, 1957-1964 - Déry archívum 16. (Budapest, 2002)
1963 - Görbe tükrömben
1963 Ha még hozzáteszem, hogy ezt a kis kiigazítást egy vonaton teszi meg, hogy élete álmát - egyszer hálókocsiban utazni - megvalósítsa, akkor, azt hiszem, elégségesen megmutatkozik a figura értelme és rendetlensége ahhoz, hogy az olvasó utolsó kételye is eloszoljék. Évek óta nem vettem kezembe K. H. semmilyen könyvét, sorsom és akaratom egészen más érzelmi világba vetettek, ám még mindig az ő démona fújta alattomos következetességgel a hajamat a homlokomra. * Alighanem emigráns életem kézzelfogható nehézségei állítottak lassan a saját lábamra, igazították helyre a fejemet, hogy pályám végleg elszakadjon K. H. lábnyomaitól. Párizsi emigrációm olykor csakugyan nehéz éveiben kevés időm maradt írói munkára, ám elég ahhoz, hogy mind a francia szellem kategorikus rendakarását, mind állandóan ugrásrakész ellenzékiségét a saját, immár házasságra érett férfihajlamaimhoz igazítsam. Az a kevés, amit akkoriban írtam, főleg vers, magától értetődőn inkább annak az ellenzékiségnek a nyomait viseli; a szürrealisták és a dadaisták képromboló ideje volt az, a kezdete, és úgy hiszem, a csúcspontja is az absztrakt művészetnek. Ez volt az a kor, amikor Aragon és hívei az elhunyt Anatole France-nak rendezett nemzeti gyászünnepségen, amelyen százezer ember vett részt, kacér „Â bas la charogne!” [„Le a döggel!”] biztatással és az utcán, a gyászolók között osztogatott, hasonló érzelmű értekezéssel keltettek élénkséget; s be kell vallanom, hogy nekem mindkettő tetszett, a nemzeti gyász éppúgy, mint a hullagyalázás. Éluard, Max Jacob, Philippe Soupault, Reverdy, Tristan Tzara, Kurt Schwitters, Kassák, Ivan Goll, Picasso, a kubisták ideje volt az. Lautréamont, de Sade márki, Übü király fölfedezésének ideje. Olyan korszak volt, amikor mindent foszladozónak láttam, ami csak a mi körünkön kívül működött; azt hittem, az uralkodó világrenddel való szembenállásomat ki tudom fejezni a forma lázadásával. Ám az igazi tanulóévek még előttem voltak. Amint az olvasó nyilván észrevette már, valahogy lassú a felfogásom. Az intellektuális erő e fogyatékosságának a számlájára írandó-e vajon, hogy - eltérően számos serényebb és életrevalóbb koponyától - nem szívesen cserélem föl meggyőződésemet egy jobbra, még azt a veszélyt is vállalva, hogy meggyőződés híján maradok? Amikor hét évi emigrációm viszontagságai után visszatértem Magyarországra, ahol magamra kellett öltenem a Horthy-fasizmus liberális kényszerzubbonyát, nem tudtam magammal semmi jobbat kezdeni, mint megszolgálni mindennapi kenyeremet. Hogy ez kárára vagy javára vált-e írói fejlődésemnek, nehéz volna eldönteni. A változatos időtöltés után, aminek az emigrációban hódoltam — voltam újságíró (soha nem létezett nálam rosszabb), paprikaügynök, kezdeményezője egy soha meg nem valósult teknőcimport-társaságnak, napszámos, raktáros, nyelvtanár, bélyegkereskedő stb. -, idehaza egy jóllehet kevésbé fordulatos, ám semmivel sem gyümölcsözőbb időszak következett fordítói munkákkal, szerelmi ügyekkel és magányos meditációkkal, amelyek elől lehetőség szerint gyakori külföldre utazásokkal vontam ki magam. 405
