Déry Tibor: Sorsfordító évek X.-ben. Kihallgatási jegyzőkönyvek, periratok, börtönírások, interjúk és egyéb művek, 1957-1964 - Déry archívum 16. (Budapest, 2002)
1957 - Elbeszélés
1957 tan gazdálkodott, a társalgásba ritkán szólt bele, s egyik-másik váratlanul felbuzgó megjegyzése mintha szórakozott moréngéseiből merengéseinek föld alatti tavából táplálkoznék, látszólag nem szólt a tárgyhoz, s csak néhány mondat után árulta el a vele való szoros rokoni kapcsolatot; ugyanígy órák hosszat szinte mozdulatlanul ült karosszékébe süppedve, csak nagy ritkán váltogatva két, egymáson átvetett, rendkívül hosszú s vastag lábát, combját, feltehetően mindig valamilyen apró új gondolat vagy egy kisebb lelki izgalom noszogatására - de ha már, az est végeztével, felkelt karosszékéből, rendszerint mindig elsőnek a vendégek közül, akkor váratlan gyorsasággal hirtelen egy szempillantás alatt eltűnt a helyszínről, s néha a háziasszony maga sem tudta volna megmondani, hogy egyáltalán elbúcsúzott-e tőle. Ugyanilyen hirtelenséggel, néha meg sem várva a mondat befejezését, búcsúzott el egy-egy ismerősétől, ha utcán vagy más nyilvános helyen taté beszédbe elegyedett volt velük; váratlanul feléje nyújtotta kezét, s valami köszönésfélét mormolva sarkon fordult, s hosszú lépteivel, fejét kissé előrelógatva edébbállt eltávozott elmenekült. Hatalmas, nagy nyakig tar koponyája volt, s olyan bonyolult, keresztül-kasul futó zsírpárnákból és ráncokból felépült szerkesztett arca, hogy állítása szerint a borbély, aki naponta feljárt hozzá József utcai Duna-parti agglegénylakására, csak dupla taksáért borotválta. Ha elgondolkodott, szemét kissé összehúzta, szeme árkában megsűrűsödtek a ráncok; ilyenkor nagy arca - kissé belapított, naiv orra ellenére - kissé szinte ravaszkás kifejezést öltött, melyet azelőtt, fiatalabb éveiben azonnal feloldott egy-egy rögtön jelentkező jóindulatú mosoly. De ahogy teltek az évek, a mosoly mind gyakrabban elmosolyodott elmaradozott, az arc nagy, tagolt tömegei mind keményre keményebb, mozdíthatatlanabb méltóságba öltöztek. Ujjainak hegyei sárgák voltak a végigszívott cigarettáktól. Az utcáról, a vastag függöny mögül behallatszott a Nagymező utcai 8-as villamos- járat egyik kocsijának csengetése, a kristálycsillár egyik függője mcgcsördült utána- csördült. A professzor helyet cseréltetett egymáson átvetett két hosszú lábával. Ez köztudomás szerint annak a jele volt, hogy hosszabb-rövidebb időn belül meg fog szólalni.- Ellenkezőleg - mondta, kissé felemelve mellére bukó nagy fejét -, ellenkezőleg! Amióta több mint négy évvel ezelőtt Princip Szarajevóban agyonlőtte Ferenc Ferdi- nánd trónörököst, azóta megszakítás nélkül történelmi időket élünk, melyeknek mérhetetlen unalma ellen csak őnagysága cenzúrája véd meg időnként. Azóta Minden középiskolát végzett úriember személyében is felelősnek érzi magát a törtónondők történelemért, és széket ül az események fölött.- Nos? - mondta kiáltotta dr. Pollák harciasán, s kinyújtott hüvelyk- és mutatóujja lassan az orra felé omolkodott kezdett emelkedni. A professzor rávetette lassú tekintetét. - Csak az úgynevezett alsóbb néposztályokban - mondta - van annyi ... öhöm ... józanság és ... és méltóság, igenis, méltóság, hogy ki tudják várni azt a pillanatot, amikor valóban felelősökké válnak, mert tudnak esolokodni cselekvővé válhatnak. Amíg ez a pillanat el nem érkezik, addig fütyülnek a történelemre. 265
