Déry Tibor: Sorsfordító évek X.-ben. Kihallgatási jegyzőkönyvek, periratok, börtönírások, interjúk és egyéb művek, 1957-1964 - Déry archívum 16. (Budapest, 2002)
1957 - Lelkiismeret-vizsgálat
1957 gáljn meg kell megvizsgálnia művét. A nyomtatott írásban vissza lehet lapozni, újra el lehet olvasni, s így esetleg korrigálni helyreigazítani egy hibásan tévesen nyert végső benyomást, az élőszóval elmondott beszédben erre nincs mód. Hiába vannak tehát egy beszédnek mérsékelt, higgadt, az igazságot tárgyilagosan megállapító részletei, a többi a szenvedélyesen kimondott mondott részlet, mely a hallgatóságnak nem az értelmére, hanem az indulataira hat, felbillenti a tervezett egyensúlyt, s az fogja a végső benyomást megformálni. Petőfi-köri beszédemnek ugyan a legtávolabbról sem volt az a szándéka, hogy a pártot magát támadja, csak a vezetőség, illetve annak is csak egyes megnevezett vagy meg nem nevezett tagjai ellen foglaltam állást, de mert ez az állásfoglalás sokkal szenvedélyesebben jutott kifejezésre, mint a csak az értelemhez szóló többi rész, például annak a gyakori hangsúlyozása, hogy a szocializmus alapján állok, vagy hogy „szocialista fegyelem által korlátozott szabadságot” követelek, mondom, mivel az indulatos részek jobban nyomatékosabban felkeltik a figyelmet, s a fülben is jobban megragadnak, a hallgatóságban vagy legalábbis ennek egy részében az a benyomás keletkezhetett, hogy nemcsak a vezetőséget, hanem de a vezetőségen át magát a pártot támadom. Ehhez járult az, amit az 1956. július l-i párthatározat „a pártegység elleni táma- dás”-nak nevezett. Ezt én ab a meghatározást én akkor igazságtalannak tartottam, nem utolsósorban azért, mert más, valóban igazságtalan igaztalan, s méltatlan vádak kíséretében hangzott el. Holott igaz volt. Az a körülmény, hogy a vezetőségből, vagy név szerint, vagy mindenki szamara érthetően, búr meg nem nevezve, de mindenki számára érthetően célba vettem egyes személyeket, alkalmas volt arra, hogy megbontsam a pártegységet. Nem vizsgálom most azt, hogy az adott körülmények között ez esetleg így vagy úgy hasznos is lehetett, sem azt, hogy a tényleg meglévő személyi kultusz s a tényleg hiányzó pártdemokrácia következtében a gyakorlatban szinte lehetetlenné vált a pártszerű kritika, azaz a párt tehát az adott esetben a párttöbbség akaratának a kifejezése, a tény mégiscsak az, hogy a beszédem alkalmas volt az egység mogrepesztésére, felrepesztésére, tehát vétség a lenini pártkoncepció ellen. Hogy pártszerű keretek közt mit lehetett, mit kellett volna tenni, ma sem tudom. Legfeljebb a magam személyét illetően tudok adhatok választ: meg kellett volna maradnom a magam munkaterületén, az irodalomban, s nem beleártanom magamat - amit eddig még sohasem tettem, s ami egyébként is ellenkezett elveimmel - a gyakorlati politikába. Azt a hitet, hogy valójában a pártot támadom, nemcsak a hangsúly helytelen elosztása tette, hanem a beszéd polemikus részeinek a stílusra is, a bántó, éles, gúnyolódó kifejezések egész sora, amelyek azzal, hogy általánosítottak, jogosan kelthették azt a benyomást hogynemesak egyen intózkedónokot vagy egyen személyeket túrna dek - főképp azokban, akik nem ismerték közelebbről sem személyemet, sem múltamat, sem munkásságomat - azt a benyomást, hogy nemcsak tulajdonképp nem a pártvezetőséget, hanem rajta keresztül a pártot, s ezen keresztül magát a kommunista eszmét támadom. Önmagam előtt is nehezemre esik ezt bevallanom, de tisztán akarok látni. Nem a szókimondással volt a baj, mert a meggyőződésemet szolgáló té112
