Déry Tibor: Különös árverés. Regények 1920–1942. Ein Fremder (Déry Archívum 4. Petőfi Irodalmi Múzeum és Kortárs Irodalmi Központ, Budapest, 1999)

, (De) Tovább rohant, (mint lángoszlop a pusztában, lábai mögött bcomlotpa' kövezet, fekete szakadékokba, mikből bűz ömlött és tűz ... A teste közepéből, mintha valami véres fonál hullott volna ki, mi beleakadt a kövekbe^a fákba s az emberekbe, egyre jobban feszülve s véresebbre szaggatva hgnsejét, mennél tovább rohan. A szeme előtt vörös köd terjengett... yS Mielőtt belépett a kapun, fölhördült és megállt. Megtántorodott. Egy pillanatra eszébe jutott a testeknek és az életnek az a^féma, mély sötétsége, melyből - még néhány órával ezelőtt - fetrengve^clkázva, mint a féreg a föld alól, kimászott, a vajúdás förtelmes bnlódásai^al testében. Érezte, ahogy a csontjai ropognak, szétmállnak és újranőnek^líz agya belül hogy parázslik, a húsa, a zsírjai mint olvad gázzá, hog>íxíahűlve, új formákba keményedjék s közben folyton végig a hátgermc£fcen, amit duplán is érzett, valami éles fájdalom, mintha hosszú tűkkel^dírnának a csigolyák közé, a velőbe, föl az agyig. Mint mikor az anyamaj^sotétjében feküdt, összegubbaszkodva - de fájdalom nélkül akkor! -, s aiiasfalon zúgva s vörösen világlott át a fény, úgy derengett most is viUámg^rsasággal egyik metamorfózisából a másikba ... A szemei le voltak^ragadva, mintha enyvvel kenték volna be őket. Amikor kinyitotta, egy eSulag forgott valahol a ködben ...) (Belépett) Néhány pillanattal később beugrott a kapun, összeszorította fogát, s előrenyújtott fejjel, (karmokra görbült) begörbült ujjakkal előresuhant. Az egész épületben mély csend volt, mintha senki se lakna, senki se élne itt - csak az udvaron állt mozdulaüanul egy fekete tyúk, s magasra nyújtva nyakát, fénylő fekete gombszemekkel nézett a szaladó (ember alakjára. Belépett) emberre. Befordult a folyosóra, (s lábujjhegyen tovarohant.) A konyha is néma volt, honnét pedig ilyenkor, ebédidőtájban vidám edényzörgés hallatszott el az étteremig, s a szobák s az étterem maga is egészen hangtalan - a hideg kőpadozaton árván hangzott cipőjének súrlódó lépte. (A szeles boltozat lcpc3Ő3zcrűcn árnyékolta a keskeny folyosót.) A szokatlan csend fel se tűnt neki. S csak mikor benyitott a belső folyosóra vezető ajtón, s (hirtelen) valami távoli s elfojtott moraj ütődött füléhez, akkor állt meg egy pillanatra, s (rágá33zcrücn) kinyújtózkodva felfigyelt. De rögtön utána továbbrohant. Az elfojtott moraj - sok ember suttogó, szakadozó beszéde - egyre erősbödött, s mikor befordult az utolsó folyosóra, melynek végén feküdt szobája ... meg kellett állnia. Nem! ... erre nem számított. Ezt mégse hitte volna! A szűk folyosót fekete nyüzsgő tömeg töltötte meg, (mi mint mozgó ár nyelescreg morgott a sötétben) s csak ott, hol szobájának ajtaja nyitva állt, négyszögű, vakító fénysíkot eresztve be a napvilágból a folyosó szemközti