Déry Tibor: Különös árverés. Regények 1920–1942. Ein Fremder (Déry Archívum 4. Petőfi Irodalmi Múzeum és Kortárs Irodalmi Központ, Budapest, 1999)

sè A cselédség átkutatta a szálloda minden zugát, minden szobába benyitottak - eredménytelenül. Révészhez maga a vendéglősné ment el. Bekopogott az ajtón. - A Borcsa bent van kérem? - szólt be kissé halkított hangon. Néhány pillanat múlva megjött a felelet. - Hordja el magát! - hangzott erélyesen, közvetlenül az ajtó mögül. - Szóval nincs benn! - állapította meg magában az asszony, s elsompolygott. Nagyon is nyugtalan volt már s egész szelíd. S már nem tudta, mihez kezdjen. - Holnap kiteszem a szűrét! - határozta el azért mégis, s rögtön leült az íróasztalához s megírta Révész számláját. (Mert hát) De hát ezt mégse lehet tűrni! S vastagon megnyomva a tollat, kanyarította alá a nevét. Vacsora után még egyszer átkutatták a házat. S hogy üres kézzel jöttek vissza egymás után a cselédek, a vendéglősné már-már azzal a gondolattal kezdett foglalkozni, hogy az esetről jelentést tesz a rendőrségnek. Mert hogy el nem szökött, hogy saját jószántából el nem ment hazulról, azt biztosra vette az asszony. Hisz csak nem hagyja itt a holmiját, egész vagyonát! Tehát vagy elveszett valahol (- dc hol, úristen?—vagy megölték), vagy ... elgondolni se lehetett, mi történt vele! S az asszony főfájósan, mérgesen szaladt ide-oda, ajtókat csapdosva s a mulya férjét szidva, ki a kályha mellett alszik... Ahogy a folyosóra került, meglepetve vette észre, hogy az idegen ajtaja nyitva áll, s lámpája fénye derengő, vékony sávot vet ki a sötét folyosóra. Gyorsan megfordult, hogy elmegy, de aztán (hirtelen) más jutott eszébe. Hangos léptekkel közeledett az ajtóhoz, bekopogott rajta. S hogy nem kapott feleletet másodszori kopogásra sem, a kilincsre tette kezét... Ebben a pillanatban valami zaj hallatszott a folyosó túlsó végéről. Ijedten eresztette el a kilincset, nagyot lökve az ajtón, hogy az döngve becsapódott. Aztán lassan, méltóságteljesen kiment az étterembe. Senki sem volt már ott, unottan, dühösen nézett szét az üres asztalok között. S mivel kinn az utcán langyos, tavaszi szél fújdogált, s az arany alkonyat melegen pergett az ablak előtti öblös (tér vidám részeire,) térre, kinyitotta az ajtót, s kiállt az utcára megszellőzni kissé (zavaros) fáradt fejét. Jó darabig állt ott egyedül, senki sem szólította meg. S már fázott is, s épp vissza akart fordulni, hogy bemenjen szobájába, mikor hirtelen két fekete árnyat pillantott meg szélsebesen suhanni el lába előtt. Körös-körül a téren vágtatott a két árnyék, s mire újra eléje értek, jobban szemügyre vehette őket: a délelőtti szürke kandúr volt az egyik, a Belicskáék kandúrja, egy nagy, fehér komondorral nyomában. - Nos! - semmi különösebbet nem láthatni azon, hogy kutya veri a macskát - a vendéglősné mégis percre elbámészkodott a látványon. S akkor ijedt meg