Déry Tibor: Különös árverés. Regények 1920–1942. Ein Fremder (Déry Archívum 4. Petőfi Irodalmi Múzeum és Kortárs Irodalmi Központ, Budapest, 1999)
Virág fáradtan, összeesve ült egy széken. - Nem ez volt! - mondta halkan a bámuló vendéglősnek. - Biztos, hogy nincs más kijárat a folyosóból? - Dehogy van! - felelte ez bosszankodva. - Ismerem tán a házamat! Ebbe a folyosóba fordult be az a szaladó ember, én épp a másikon jöttem s láttam, hogy befordult, aztán mindjárt hallottam, hogy (eresen) becsapja az ajtót. S itt csak ez az egy szoba van, meg a kis spájz s a lomtár s ott véget ér a folyosó. (S nincs is más ajtó). Nem is lehet az más, mint ez! - tette hozzá halkan. - Nem ez az! - felelte Virág indulatosan. Felkelt, s még egyszer a díványhoz lépett. Az idegen még mindig mozdulatlanul feküdt rajta. Az arca is mozdulatlan volt most már, de eltorzulva, mint valami mondhatatlan kíntól, (s-a szája már csak félig nyitva, még meg mcgvonaglott.) Virág (szorosan) fölé hajolt. Erős rumszag csapta meg az orrát. Undorodva kiegyenesedett. Az asztalon egy csomó üveg állt, most vette csak észre, rumosüveg, tíz—tizenkettő vagy még több. Körülöttük hamu s eltört dugók, (hevertek. Üveges) Riadt tekintettel meredt az asztalra, (melléből nehéz sóhajtás 3zakadt ki) - Kérem - dadogta később lassan -, a templom előtt fekszik a postamester, a téren, a bejáratnál... azt ide kell hozni ... a két pincér menjen el érte ... azt hiszem, nincs semmi komolyabb baja, csak elájult... de maga, kérem maradjon itt, Fenyő úr! ... Még egyszer felkelt, s gyorsan az ablakhoz lépett. - Nézze meg maga is kívülről, hogy az ablak alatt vannak-e lábnyomok - fordult a távozó pincérhez -, mert hátha keresztülszaladt a szobán s a kertbe ugrott ki, s ez itt cinkostársa s becsukta (mögötte) maga mögött az ablakot. (- magyarázta lassan a vendéglősnek.) A kaszinó épületét ezen az oldalon néhány lépésnyi széles, nyáron fűvel benőtt s alacsony vaskerítéssel beszegett sáv választotta el az utcától. A sáv lejjebb, a déli oldalon kis kertté szélesbedett, hol nyáron három poros vadgesztenyefa alatt söröztek az emberek. Semmi lábnyomot nem találtak. A hó vastag rétegben, szűzen feküdt az ablak alatt, zölden csillogva a hold néma fényében. (Sa két pincér fekete alakja gyorsan távolodott a tér kopaszán meredő fasora között.) Virág lassan elfordult az ablaktól, s rögtön utána hangosan felkiáltott. Szemközt az ágy fehér dunyháján egy fekete kabátot pillantott meg szétterítve: széle leszaggatva, egy nagy darab szövet szinte teljesen lehasítva - csuromvizesen, rendetlenül odadobva feküdt a kabát. A díványhoz rohant, s vállánál fogva megrázta a tehetetlenül fekvő embert. (Az arcához nyúlt, megfogta a szakállát, s erőse n megb '"^" An minrW hiába! ... Nem v álik le az nr rról , nrm I I'Hij,i lírlrn npi~7tott álszakáll! E^yic düliütöbbon rázta a testek) Az idegen feje tehetetlenül csapódott a dí-
