Déry Tibor: Különös árverés. Regények 1920–1942. Ein Fremder (Déry Archívum 4. Petőfi Irodalmi Múzeum és Kortárs Irodalmi Központ, Budapest, 1999)

- Lili! - hallatszott ebben a pillanatban egy harsogó kiáltás a víz felöl. - Mozgás ... indulunk! Lili azonnal felugrott. - Mennem kell, ez nem vár - mondta. - Hát most mit mondjak Suraleknénak? Fürkészve vizsgálta barátnője sápadt arcát aztán egy hirtelen mozdulattal melléje lépett, s átkarolta a vállát. - Nézd, nekem nincs pénzem - mondta csendesen -, de majd kérek Dundustól tizennégy pengőt, s te megadod, amikor tudod! Szervusz fiam, szaladok, különben itt hagy ez a vadállat. - Ha tudnád, hogy énvelem ... - dadogta Irma kétségbeesetten. - Hogy veled? ... - Lili még egyszer visszafordult, s kérdő pillantást vetett barátnőjére. - Lili, ha nem jössz, itt hagylak! - hallatszott újra Dundus hangja a csónak felől. A fiatal lány azonnal megfordult, s futólépésben elindult a víz felé. Irma egy ideig mozdulatlanul nézett utána, aztán leejtette magát a földre, és hangos, fuldokló sírásba tört ki. Vékony teste úgy reszketett a fűben, mint egy halódó madáré. * Délután beborult, a forróság egyre tűrhetetlenebb lett. A szombati kirándulók közül azok, akik délután, irodaidő után indultak volna útnak, elmaradtak, a zöldvendéglősök szombat esti üzletének befellegzett. Ha reggelre nem derül ki, a vasárnap is kátyúba kerül. Máskor délután öt-hat óra felé szakadadan libasorban húztak el a csónakok a part mentén, barnára sült, félmeztelen testek bukkantak fel mindenünnét a kékeszöld vízből, kis fehér vitorlások rebbentek el, mint egy-egy könnyű pillangó, s a levegő vízcsobogással, vidám nevetéssel és a gramofonok tarka hangfoltjaival telt meg: - de most a magára hagyott természet bosszús arccal meredt maga elé, s a fülledt csend a felhők égi nyitányára várakozott. A tejivó is üres volt. Irma a ház elé ácsolt tapadón ült, összekulcsolt kezét ölében pihentetve, s a Duna piszkos sárga áramát nézegette. Arcocskája a szokottnál is sápadtabb volt, még tündöklő aranyhajának fénye is megfonynyadt. Annyira el volt mélyedve gondolataiba, hogy nem törődött vele, amikor lassan megeredt az eső, s a Duna sima tükre apró, fröccsenő pöttyökkel telt meg. Végképp nem tudta, mihez kezdjen. A szabadulás útjai mindenfelé el voltak vágva; úgy érezte, mintha börtönbe volna zárva. Mindössze két ember van a világon, akiknek szólhatna, de épp azokhoz nem fordulhat, mert nem segíthet-