Déry Tibor: Különös árverés. Regények 1920–1942. Ein Fremder (Déry Archívum 4. Petőfi Irodalmi Múzeum és Kortárs Irodalmi Központ, Budapest, 1999)

nek rajta. Mit mondjon az apjának: - hogy Bohacsek azt követeli tőle, hogy a szeretője legyen, s ez az ára annak, hogy mindketten megtarthassák az állásukat? Mit felelhet szegény öreg: - csak azt, hogy hát akkor mindketten menjenek a Dunának. Az apja nem segíthet rajta És Jani? A fiú egyelőre az anyja kenyerén él, az anyja bódéjában alszik, még annyi pénze sincs, hogy abból napi öt cigarettára telnék. Öt terhelje meg ... mit tehetne érte? Igaz, hogy szeptemberre ismét munkába áll a Kozmosz nyomdában ... de addig még két hónap van, s neki holnap estig határoznia kell. Az arca már átnedvesedett az esőtől. Felállt, s bement a házba; az ablakhoz ült és onnét nézte a lassan szemező csöppeket. Vihar lesz, de mikor fog már kitörni, gondolta, s lehajtotta a fejét. Miért is szólna Janinak, gondolta. Egy megoldhatatlan kérdés elé állítaná a fiút, aki épp oly kevéssé tudna segíteni rajta, mint az apja. Jani még csak nem is gyanította - épp oly kevéssé, mint az öreg pincér -, hogy Bohacsek milyen árat követel azért, hogy felfogadta; de nem is szabad megtudnia, mert ... A fiatal lány vékony, áttetsző kezével lassan végigsimított homlokán. Jani maga a gyöngédség és tapintat, de annál kíméledcnebb és nyersebb, amikor feldühödik. Ha megtudná, talán agyonütné Bohacseket! Irma behunyta szemét, s mint a beteg, gyógyulásának reményével, egy ideig eljátszogatott ezzel a gondolattal. Nem volt bosszúálló természet, de nőiességének ez az ocsmány zsarolója annyira meggyötörte, oly olthatatlan gyűlöletet ébresztett szívében, hogy habozás nélkül meggyilkoltatta volna Janival, ha ő maga vállalhatja érte a büntetést. Ha tíz évig börtönben ülnék érte, azt sem bánnám, gondolta elfehéredett arccal, s ökölbe szorította apró kezét; de csak azzal a feltétellel, hogy Janinak a haja szála se görbüljön meg, mert ezt már nem venné a lelkére. Felállt, s kihajolt az ablakon. Egy kis szél kerekedett, a folyón apró hullámok fodrozódtak, a ház előtt a fíizfa ágai susogva összeverődtek. Az eső ferdén bevágott a konyhába. Ólomszürke volt az ég, s mint egy hatalmas fazék fedele, leszorította az egész forróságot. A fiatal lány a szívéhez kapott, fuldoklott a hőségtől. Minthogy Janinak nem szabad, hogy valami baja essék, gondolta, s az apám sem tud segíteni rajtam, nincs más megoldás, mint hogy félreálljak az útból. Ha holnap este tíz előtt a Dunának megyek, akkor legalább az apám megtarthatja az állását. Jani meg fog vigasztalódni, el fog felejteni, gondolta, s a szeme könnybe lábadt. A halottakról hamar elfeledkeznek. Kinyitotta a száját, s benyalta az arcának verődő hűvös esőcsöppeket. A szél már elállt, de az oldó zivatar még mindig késlekedett. Az eső egybefolyt arcán a szeméből csurgó könnyekkel. Fájt a szíve, nagyon szeretett volna még élni, olyan fiatal volt!