Déry Tibor: Különös árverés. Regények 1920–1942. Ein Fremder (Déry Archívum 4. Petőfi Irodalmi Múzeum és Kortárs Irodalmi Központ, Budapest, 1999)

találkozott, s mire a sziget partja mellé ért, olyan csend fogta körül a nyári éjszakában, hogy - ha feltartotta evezőjét - világosan ki lehetett venni az újpesti part felől egy-egy távoli villamos csengetését. Közvetlenül a part mentén evezett, a fák árnyékában, gondosan ügyelve arra, hogy evezői nesztelenül merüljenek alá a vízbe. Negyedóra múlva egy apró, természetes öbölben behúzta az evezőket, a csónakot felfuttatta a kavicsokra, s az orráról nesztelenül, mint egy macska, leugrott a partra. Jó mélyen behúzta a csónakot, hogy az esedeges hullámok el ne vigyék, aztán kezét nadrágzsebébe süllyesztve, elindult a parton. Két-három perc múlva egy kis tisztáshoz ért. A tisztás közepén egy fehérre meszelt, nagyobbfajta bódé állt, mint egy kis játékház az ezüst holdsütésben. Ujjaival lesimította haját, egyenesre húzta kabátját, leporolta nadrágját, aztán halkan füttyentett. Kisvártatva megismételte a jelt. Ezúttal nem kellett várnia, a bódé ajtaja csikorogva kinyílt, s egy fiatal lány lépett ki a holdsütötte tisztásra. Kutatva körülnézett, az árnyékokat figyelte. Jani újra füttyentett. A szép holdfényben világosan láthatta, hogy a lány elmosolyodik, szémyüó ajkai között kicsillantak tejfehér fogai. Egy kecses mozdulattal megigazította a haját, aztán gyors léptekkel elindult az árnyékban álló Jani felé. A szeme csillogott. - Olyan késő van - panaszolta már útközben. - Már azt hittem, el sem jön ma. - Olyan nincs - mondta Jani. - Olyan nincs, hogy én ne jöjjek el, ha megígértem. - Igazán? - kérdezte a lány mosolyogva. - S ha teszem, nagy vihar lenne? Jani nem felelt rögtön. Mozdulatlanul állt a lány előtt, s áhítatosan nézte a madárcsontú, vékony kis termetét, finoman vésett arcát a csillogó, porcelánkék szemekkel s az apró szemölccsel a szája szögletében, amely úgy festett, mintha egy zsemlyemorzsa ragadt volna rá. A haja olyan szőke volt, hogy most, a holdfényben szinte ezüstösnek hatott. Oly vékony, lenge és áttetsző volt az egész jelenség, hogy Jani attól félt, hirtelen felszáll előtte, mint egy szitakötő, és örökre eltűnik a fák lombjai között. - Ha nagy vihar lenne? - ismételte tűnődve. - Akkor is eljönnék. Olyan vihar nincs, hogy az én csónakomat felbontsa! - Isten ments! - mondta a lány ijedten s közelebb lépett Janihoz. - Úgy vártam ma magát. - Szünetet tartott. - Csókoljon meg! Jani két hatalmas tenyerét óvatosan ráfektette a lány törékeny vállára, lehajolt, és végtelen gyöngédséggel megcsókolta a feléje nyújtott apró, piros szájat. Mód fölött otrombának és esetlennek érezte magát, ha ezzel a lánnyal került össze; néha még a kezét is alig merte megfogni, úgy félt attól, hogy hatalmas tagjaival valahogy kárt tesz a törékeny, leheletsúlyú alakban.