Déry Tibor: Különös árverés. Regények 1920–1942. Ein Fremder (Déry Archívum 4. Petőfi Irodalmi Múzeum és Kortárs Irodalmi Központ, Budapest, 1999)

- Csináltattam hozzá kulcsot - mondta alig hallhatóan. - Hát nem érti ... lakatost hívattam és ... - ... betörtél! - nyögte az anya, és kezébe temette arcát. Csend lett. Egy rigó fütyült az ablak alatt, de egyébként olyan nyugalom volt a szobában, hogy Julis a sarokban is tisztán hallotta az úrfi nehéz lélegzetvételét. És kivette a zsebkendőjét, és kifújta az orrát. - Anyám - mondta sírástól elcsukló hangon -, nem tudja elképzelni, hogy én mennyit szenvedtem. Majd megőrültem ... elvesztettem az eszemet ... és ez a szegény kis lány mindent tudott, vagy sejtett, és végigkínlódta velem az egész időt... Az öregasszony felemelte fejét, és könnyben úszó szemével megkereste a szoba sarkába húzódott kis cselédet. - Te szegény veréb - mondta csendesen -, gyere ide! Gyere ide, ne félj tőlem! Hát ezért akartál meghalni, te szamár? - Feltápászkodott az ágyról, Juliskához lépett, magához vonta, és megcsókolta az arcát. - Hát azért nem hal meg az ember - mondta reszkető hangon -, látod, még én sem halok meg! Egy ideig üres tekintettel maga elé bámult, aztán megrázta magát, és György felé fordult. - Te is nyugodj meg, fiam - mondta. Majd elmondasz nekem mindent, majd helyreütjük a bajt, ne félj! Van egy kis félretett pénzem, abból talán kiválthatjuk a holmit! De az apádnak sohasem szabad megtudnia ... Megtörölte a szemét. - Te meg, Julis - mondta halkan -, bocsáss meg a fiamnak, hogy ennyi bajt okozott neked! Mi nők sokat kell, hogy szenvedjünk a férfiak miatt! Most már te is megtanultad, fiam! - Igenis, nagyságos asszony - felelte Julis. - Tessék kérem bekötözni a kezét! * - Jól tetted, hogy bevallottad nekem! - mondta az apja. Egyenes háttal, mozdulatlanul ült a széken, s aranykeretes szemüvegén át fürkésző, szigorú tekintetet vetett fiára, aki hátát a falnak támasztva, sápadt arccal, vörösre sírt, dagadt szemekkel állt előtte. - Az anyád, amüyen gyenge asszony, valószínűleg elhallgatta volna előlem ... s így talán soha nem is tudom meg, ha te meg nem mondod! - Lehajtotta fejét, s elgondolkodva nézte a viaszfényű parketta szabályos mintáit. Homloka vékony ráncokba húzódott. - Az, hogy bevallottad - folytatta fakó hangján -, bármily dicséretes is önmagában véve, természetesen nem mentesít az elengedhetetlen büntetéstől. Azt a körülményt sem írom javadra, hogy egy romlott nő kezei közé kerültél, s amint mondod, el-