Déry Tibor: Különös árverés. Regények 1920–1942. Ein Fremder (Déry Archívum 4. Petőfi Irodalmi Múzeum és Kortárs Irodalmi Központ, Budapest, 1999)

György feléje fordította ingerült arcát. - Mit akarsz már megint - kiáltotta. Julis az ajkára tette az ujját. - Mire való ez a nyafogás! Azt hiszed, magamtól is nem hoznám haza azokat a rongyokat, ha volna pénzem! - Igenis, úrfi - mondta Julis csendesen. - Mikor lesz pénze a fiatalúrnak? György nem felelt rögtön. - Majd lesz! - dörmögte egy idő múlva. - Mit kínzói, nem olyan sürgős! Nem azt írta anyám, hogy még egyelőre nem lesz nagytakarítás? - Igenis, azt írta - mondta Julis egész testében reszketve. György felkönyökölt az ágyban. - Most tárgyaltam egy ismerősömmel, aki megígérte, hogy holnap délre megszerzi a pénzt. Azért is késtem el a vacsoráról! El kellene távolítani az öregeket hazulról, hogy a helyére rakhassuk az ezüstöt. - Kérdőn nézett az ágya előtt térdeplő lányra. - Nem tudsz valami módot, hogy eltávolítsuk őket hazulról?... - Nem tudok, fiatalúr! György tűnődve nézett maga elé. - Holnap csütörtök van - mondta -, az anyámat el lehetne csábítani a protestáns teadélutánra. De mihez kezdjünk az apámmal? Az ilyenkor, ha hazajött Tomajból, napszámra nem mozdul el hazulról! Behunyta a szemét. - No eriggy most már a szobádba. Holtfáradt vagyok, fiam! Julis azonnal felállt. - Egyet ígérjen meg nekem az úrfi! - Csillogó szürke szemét Györgyre szegezte. - Ha holnap mégsem tetszik megkapni azt a pénzt, álljon oda az édesanyja elé, és mondjon el neki mindent! Nem lesz semmi baja, meglássa! Meg tetszik ígérni? - Meg - mondta György félálomban, behunyt szemmel. - De most már hagyj aludni! Julis lehajolt, megcsókolta az úrfi lecsüngő kezét, aztán megfordult, és nesztelenül kifutott a szobából. * Másnap nehéz délelőttje volt. Alighogy az úrfi elment hazulról, a nagyságos asszony behívta az ebédlőbe, és faggatni kezdte, hogy mi baja a fiának, mitől soványodott úgy le. A nagyságos asszony egy karosszéken ült, Julis hátát az asztalnak támasztva, mozdulatlanul, lehajtott fejjel állt előtte. A falióra hangosan ketyegett. - Én nem tudok semmit, nagyságos asszony - mondta, a körmeit rágva.