Déry Tibor: Knockout úr útijegyzetei. Elbeszélések 1930–1942. Erzählungen aus den Reiseerlebnisse des Mr. Knockout (Déry Archívum 3. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 1998)

A szórakozott ember

járnom. Gondoltam: egy hét alatt, tíz nap alatt majd csak kiszabadítanak a szüleim, s ha akkor sem, hát inkább éhen veszek, de nem megyek vissza az intézetbe. Igen, ám, de reggel nyolckor el kellett hagynom az ágyat, kimennem a szobából, s odakint folyton esett az eső. Hát így fedeztem fel a városi könyvtárt. Igen, kérem. - No és? - kérdezte a fiatalasszony, s önkéntelenül elmosolyodott Möbius miniszter úr mondhatatlan rémületet tükröző arcán. - Hát igen - felelte ez, és megrázkódott az undortól. - Tudja, asszonyom, én vidéki fiú voltam, falusi, még életemben nem láttam nyilvános könyvtárat. Valamit hallottam rebesgetni arról, hogy oda ingyen be lehet menni s ingyen olvasni, de hogy hogyan, miért, mikor... Hát most meg kellett próbálni, kérem. Álltam kiskabátban a kapu előtt, zuhogó esőben, a felöltőmet odahaza hagytam, mert hátha le kell vetni és ruhatári díjat fizetni, álltam, a szívem dobogott és reszketve néztem egy egyenruhás, (egy óriási drum) hatalmas szál embert, egy akkora bajusszal az orra alatt, hegyesre pödört bajusszal, mint két, kétfelé meredő dárda, aki az üvegajtón belül állt és szúrós szemmel nézett kifelé, egyenesen a szívemre. Aztán beléptem. A kalapomat, mely csuromvizes volt, a kabátom alá rejtettem, a ruhatár miatt, kérem, s megyek egyenesen előre, futva, amerre ajtót látok, hallom, hogy a hegyes bajuszú óriás utánam szól valamit, de nem állok meg, benyitok egy nagy terembe, az egyik sarokban látok néhány embert állni, háttal felém, odacsörtetek, valami ezerfiókos szekrény előtt állnak, kis fiókokat tologatnak, kartonokat lapozgatnak, amelyeken betűk és számok állnak gépírással, megállok és bámészan nézem őket. A kabátom alól, az összeszorított kalapból vastag esőcseppek loccsannak a padlóra. A következő pillanatban pedig valami meleg leheletet érzek a tarkómon. Megfordulok, hát a góliát áll mögöttem a dárdáival. - Mit keres? - mondja. A hangja vastagabb volt, mint a derekam. - Hát kérem, én ijedten odatartottam eléje az első kartonlapocskát, ami a kezembe akadt. Rám néz, aztán megfog a kezemnél, egy asztalhoz vezet, leültet egy székre. - Itt várjon - mondja. Moccanni sem mertem tíz percig. Tíz perc múlva látom, hogy nyílik az ajtó, s megjelenik a góliát, egy kis tolókocsit gurítva maga előtt, a kocsin egy halom óriási, lexikon alakú könyv. Meglepetve látom, hogy egyenesen felém tart. - Itt van - mondja, és megáll az asztalom előtt. - Kicsit soká tartott, mi? Azzal elémhajigálja a rakományát, megfordul, elmegy. Én meg kinyitom a könyveket. Az elsőt, a másodikat, az ötödiket, a nyolcadikat, nyolc volt összesen. Mindegyikben rengeteg kép van kanárimadarakról s rengeteg szöveg, amiből egy szót sem értek, mert valami idegen nyelven van írva, cirill betűkkel. Egy nyolckötetes standardmunka volt kérem, a kanárimadarakról. Hát