Déry Tibor: Knockout úr útijegyzetei. Elbeszélések 1930–1942. Erzählungen aus den Reiseerlebnisse des Mr. Knockout (Déry Archívum 3. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 1998)

A szórakozott ember

meg? - Megrándítom a vállam. - Hagyjuk ezt a komédiát - mondom -, ha megbántad a dolgot, akkor mondd meg egyenesen a szembe... Azt beszéltük meg, ma délután hat órakor, a Ringbahn B. kocsiján, a Bellaria és a Mariahilferstrasse között... talán így visszaemlékezel... hogy én jövök el helyetted a találkára. Grétével... most már vissza méltóztatsz emlékezni?... Hogy átengeded nekem a kislányt... Dénes ijedten ramnéz. - Ez biztos? - kérdi. - Hogy biztos-e? - mondom s a tetetett dühtől csak úgy csattog a fogam. - Tényleg? - kérdi Dénes, s az arca most olyan kifejezést ölt, mintha már ő is emlékeznék. Aztán hosszan rámnéz, egy kicsit merengve, de azért különös a tekintete, ezúttal valóban különös. Feláll. - Hát akkor megyek - mondja. - Szervusz. Bocsásd meg, hogy elfelejtettem, amit megbeszéltünk - Kimegy az ajtón, egyszer még szórakozottan, szomorkásán visszanéz. - Bimf! - gondolom. Két nap múlva összetalálkozunk az utcán. Felragyog az arca. - No mondja -, hogy sikerült? Összebarátkoztatok? - Hogyne! - mondom. - Jól érezted magad? - kérdi s hamiskásan hunyorít a szemével. - Tán csókolództatok is? - Hát persze! - felelem hetykén, mivelhogy tényleg. (Huszonegyéves voltam akkor, kérem, gyorsan ment az ilyesmi.) - Szájon? - kérdi Dénes s pislogva néz le vizenyős szemével nagy krumpliorrára, mintha meg akarná öntözni (mind a két) mindkét oldalról. Egy darabig csend lesz. Emlékszem kérem, egy kicsit mintha meg is fájdult volna akkor a szívem, sajnáltam azt a csúnya, tehetetlen szórakozott fiút, akinek minden jó kisiklik a kezéből.- Csókolództatok? - ismétli mélabúsan és gondterhelt arccal néz rám. - Ejnye, azt azért mégse kellett volna! Nagy könnyelműség, vétkes könnyelműség! - Már miért volna könnyelműség? - kérdem csodálkozva. Tovább ingatja fejét. - De azért érdekes eset, mi? - mondja. - Miért volna olyan érdekes! - felelem ingerülten. - Nagyon csinos, kedves kislány, de semmi különös érdekesség nincs rajta, - Hogyan? - mondja Dénes. - És a nyákhártyái? - Mi van a nyákhártyáin? kérdem meglepetve. - Apró vörös foltok - mondja - Hogyan? Hát nem vetted észre? S a kezek feszítőoldalán azok a kis, kerek, élénkpiros foltok, melyek alatt a bőr erősen megvastagodva, hegyszerű képletet alkot... Hát nem láttad? - Ugyan - mondom ingerülten -, sömör, mi lenne más! De Dénes int a kezével. Úgy ám - mondja -, de a nyákhártyák... Te jó Isten, hát elfelejtettem volna neked megmondani, hogy G rétének van egy nagybátyja, aki most jött haza a polinéziai szigetekről... - Kérdőn nézek rá. Dénes arcán iszonyú rémület tükröződik. S egyszerre megértem s érzem, hogy elsápadok. - Lepra tuberosa? - kérdem dadogva. Azt diagnosztizáltam - mondja Dénes, s izgatottan néz a szemembe. - Mondtam neked, hogy érdekes eset! Tegnap még nem akartam neki szólni ... Előbb utána akartam még egyszer nézni a könyveimben, azért adtam neki találkát ma estére...