Déry Tibor: Knockout úr útijegyzetei. Elbeszélések 1930–1942. Erzählungen aus den Reiseerlebnisse des Mr. Knockout (Déry Archívum 3. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 1998)

A szórakozott ember

Nyílik az ajtó, egyszerre megtelik a szoba élettel. - Gottesman vagyok - mondja. Mélyen meghajlik. Őszülő vörös haja van, sovány törpe, a szívemig se ér. Szeme kíváncsi, eleven, majd kiugrik arcocskájából. Fekete selyemsapkát tesz a fejére, egy másik fekete csomagot az angol kretonnal behúzott díványra, görbe hátacskájával ide-oda hajlik, néma, szemrehányó pillantásokat vet rám. Értem - kalapot teszek a fejemre. Szürke kalapot? Úrfinak érzem magam. - Úrfi - mondja -, a vallás előírása szerint a halottat le kell emelni az ágyról s a padlóra terített fekete lepedőre helyezni. Emitt a fekete lepedő! Ha azonban a család nem kívánja.... - Nem kívánja. Elkezdi az imát. Bíztatóan rámnéz, hogy vele mondjam. Mormogok. Szemrehányóan néz, egész sovány testecskéjében remeg, a gallérja kartonból van, ő maga vágta ki odahaza ollóval. Ez maga a jóság. Apró madárszerű mozdulatokkal hajlong a letakart holtest előtt. - Mert mi különbözteti meg az embert az állattól? - kérdezi felém fordulva. - Tessék megmondani! - Nem tudom - mondom. - Majd én megtanítom az úrfit. Mi különbözteti meg?... A lélek! A lélek, amely a bűnös testből kiköltözik s amelyért imádkozni kell, hogy megtisztuljon, s visszatérhessen egy új emberi testbe. Mert minden lélek bűnös, még a zadigoké is! Vezekelnie kell... - Hány éves? - kérdem. - A gyermek, amikor születik, ártatlan, de a test elrontja a lelket. Tetszik tudni, mi a lélek? A lélek... - Hány éves maga? - kérdem. Nem akar felelni. Galambszeme van, a piszkos kis arcában olyan tiszta két szem, s oly megrettenve s kíváncsian néz az arcomba, mintha még mindig, hatvanöt év óta még mindig nem tudta volna megszokni az élő emberek szemét. - Hatvanöt éves vagyok, úrfi! Hatvanöt éve járok a halottakhoz imádkozni. Igen, azelőtt kántor voltam. Miért hisz az ember istenben? Mert lelke van. Miért van lelke? Mert... Csend van, ez a csend szava, ennek nincs értelme, ez bölcsődal, ez temetői dal, behunyom a szememet. Már sötétedik, a gyertyák már világosabban égnek a nagy szobában, odaát az özvegy halkan folydogáló panasza, mint a forrás csörög. - Margit megtalálta már a tiszta zsebkendőket? - Mindjárt jönnek a halottszállítók! - Előbb a tiszti föorvos! - És a lepedőt ki kell vasalni! - Ez a szólam soha nem fog elhallgatni. És a galamb is tovább beszél. Őszes vörös tollazata remeg és csillog a sárga esti fényben. - Mert mi különbözteti meg az embert az állattól? - kérdi és